Egy kutatás a kilencvenes évekből érdekes kérdést tett fel házaspároknak: „Szükséges-e a gyermek a boldogsághoz?” A válaszadók közel 70%-a felelt igennel, vagyis a megkérdezettek többsége szerint akkor lehet teljes és boldog életük, ha gyermeket vállalnak.

A cikkhez felhasznált anyag itt olvasható. 

A témában számos kutatás készült az elmúlt évtizedekben. A fenti eredményekhez hasonlóan a párok nagy része pozitív várakozással tekint a gyermekvállalás hatására a párkapcsolatra. Ennek ellenére a párok közel fele az első gyermek érkezése után krízist él meg, de az előzetes várakozásaik mindenképpen pozitívak. Az anyaméhben fejlődő magzat egy olyan genetikai kapocs két ember között, aki még akkor is összeköti őket, ha az idők során útjaik szétválnak. A várandóssághoz kapcsolódó teendők, a baba érkezése olyan új feladatokat teremt a párnak, melyet közösen kell megoldaniuk, és ez általában még jobban összekovácsolja őket. Önmagában az a tény, hogy egy teljesen védtelen kisember ennyire ki van szolgálva a szülők törődésének, beindítja a családdá váláshoz kapcsolódó érzéseket. A gyermek körüli teendők prioritássá válnak, és ez nagyon erős összekötő kapocs egy pár életében.

Az előző cikkben tárgyalt „normatív krízisen” túl, mely minden felnőtt ember életében elérkezik, ha szülői szerepbe kerül, néhány dolog nehezíti a párkapcsolat alakulását a gyermek születése után. Ilyen az, ha a gyermek érkezése készületlenül éri a párt, vagy az egyik fél még nem akart igazán szülővé válni. A családok többsége igyekszik olyan élethelyzetben gyermeket vállalni, amikor a körülmények (hellyel-közzel) adottak hozzá. Például stabil párkapcsolat, a megfelelő egzisztencia stb. A nehezített élethelyzetben még több feszültséggel járnak a gyermek körüli teendők.

A szülővé válás a párkapcsolat nagy próbája.  A hagyományos patriarchális családmodellben, ahol az apa a ház ura és parancsolója, a nő feladata pedig leginkább a gyermekek nevelésére és a háztartásra korlátozódik, hamarabb eltávolodnak a párok egymástól a gyermek születése után. Ezekben a családokban a férj hajlamos a gyermekkel kapcsolatos teendőket az anyára hárítani, aki szinte teljesen egyedül marad a problémákkal. Ez egy ördögi kör. Az anya azt tapasztalja, hogy feladatai a gyermekkel kapcsolatos teendőkben kimerülnek, így még inkább ráfókuszál. Az apa kommunikációja pedig meg is erősíti ebben, sőt a gyermekkel egyedül maradt anya valójában még elhanyagoltnak érzi magát. Hasonlóképpen az apához, aki azt tapasztalja, felesége kevesebbet törődik vele. A feleség igényeit idővel egyre inkább a gyermek elégíti ki, és a nő érzelmileg eltávolodik férjétől. Ezekben a hagyományos házasságokban a gyermek érkezése kevésbé erősíti a párkapcsolatot.

Ellentétben a patriarchális családmodellel, azokban a házasságokban, ahol a két fél egyenrangú, a gyermek körüli teendők inkább összekovácsolják a szülőket. A kapcsolat jellegéből fakadóan feltehetően maga a gyermekvállalás is közös döntés, így az ezzel járó feladatok arányosan eloszlanak az anya és az apa között. A tudatos családtervezés és a konzekvens gyermeknevelés a szülők személyiségfejlődésére is hatással van. A szülői szereppel rengetek készség, képesség tanulása jár, és ezek mind-mind beépülnek a személyiségbe. A szülői kompetencia érzése pedig az élet többi területén is jól alkalmazható. Pl. a tanult empátia más szociális kapcsolatokra is kiterjeszthető

Összességében, ha a „jó szülői szerepet” sikerül megvalósítani, az mind a párkapcsolatra, mind a személyiségfejlődésre pozitív hatással van.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép:rryogaroom.com

Téved, aki azt gondolja, hogy akkor válik egy pár szülővé, amikor világra jön első gyermekük! A szülővé válás folyamata nem ennyire egyszerű, és nem egyik napról a másikra következik be. 

Már óvodáskorban, amikor papás-mamásat játszottunk, képletesen, de a szülői szerepre készültünk. Látjuk saját szüleinket, nagyszüleinket, rokonainkat, ismerőseinket, mint szülőket. Hallunk, olvasunk eleget, mire megszületik első gyermekünk. Ezek fokozatosan kialakítanak bennünk egy képet saját magunkról, milyen szülők szeretnénk lenni. Ha valakinek szeretetteljes, elfogadó gyermekkora volt, a tanult minta sokat segít, hogy „elég jó” szülővé váljon. Ellenkező esetben ez nem ennyire természetes. Akit gyermekkorában nem fogadtak el olyannak, amilyen, és nem érezhette a feltétel nélküli szeretetet, valamivel nehezebb a dolga. De ez nem jelenti azt, hogy nem válhat jó szülővé! Számukra a hozott vágy, hiány, fantázia segíthet a szülővé válásban. Jó párválasztással megtapasztalhatja, milyen az, ha szeretik és elfogadják, így ezt tovább adhatja gyermekének is. Szemünk előtt van egy szülői minta, ami alapján tudatosan ugyanolyanok vagy mások szeretnénk lenni.

Ennyit az elméletről. Merthogy ebbe a tudatosan/tudattalanul kialakított képbe kevesen kalkulálják bele, valójában milyen életformabeli változással jár a szülővé válás. Egy újszülött abszolút odaadást igényel. A megszokott ritmus, az eddigi életvitel teljesen átalakul. Elmaradnak a bulizások, baráti összejövetelek, kiruccanások. Sokszor kimerítő az állandó készültség, kialvatlanság. Az otthonmaradó anyák egy része, főleg akik a munka világából lépnek ki, nehezen viselik a bezártságot, az ingerszegény környezetet. A pár szükségletei, igényei is megváltoznak. Előtérbe kerülnek a gyermek igényei: mit egyen? Milyen ruhát vegyenek neki? Stb. És akkor még nem is beszéltünk a szülők párkapcsolatáról. (Erről egy következő cikkben bővebben írok majd)

Pedig jobb esetben minden a baba körül forog, és ez teljesen normális. Egyszer egy Ranschburg előadáson hallottam, hogy egy éves kor alatt nem lehet a gyereket elkényeztetni. A kisbabának arra van szüksége, hogy szeressék, elfogadják, és ő mint egy kis tükör, ezt (sokszorosan) vissza is adja. A szülőség öröm, még akkor is, ha néha nehézségekkel jár. Sokaknak nehéz megbarátkozni az új helyzettel, de ez nem baj, ettől még nem lesz valaki rossz szülő. Kutatások igazolják, hogy a családok több mint 80%-ában mérsékelt krízist élnek át az első gyermek születésekor. De a szülővé válás egy életciklus váltás, így ezt a szakirodalom normatív krízisnek tekinti. Csak erről sokan nem szeretnek beszélni! Pedig Winnicott „elég jó anya” fogalmáról már régóta hallani a médiában, de tudom a tökéletességből/maximalizmusból nehéz lejjebb adni. Azt gondolom, ha nem a „tökéletes” szülővé válás a cél, gördülékenyebben kezelhetők majd az első időszakban jelentkező nehézségek. Idővel pedig, ahogy a gyermek előrébb jár a fejlődésben, fokozatosan visszatérhet minden a régi kerékvágásba, több idő jut az alvásra stb.

A mai világban viszont már a segítség is könnyebben elérhető, ha szükség van rá. Ezekről a problémákról sokan nem szívesen beszélnek a családdal, de egy baráti összejövetelen sem téma. Ha úgy érzi, egyedül nem megy, nem szégyen segítséget kérni. Ma már számos pszichológus, baba-mama csoport, kismamaklub készíti fel a családokat a szülővé válásra.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Ajánlott cikkek:

A szülés utáni depresszióról

Anyának lenni olykor nem is olyan könnyű

kép:comprehensiveobgyn.net

Advent, a Jézuska várása, ünnepi bejgli sütés a nagyival, ajándékcsomagolás, fadíszítés, találkozás a rokonokkal…A Karácsony családi ünnep. Egy család egységét pedig a családi szokások, rítusok határozzák meg a leginkább.

Az ünnep lényege, hogy eltér a hétköznapoktól. De az, hogy miben és mennyire, az már rajtunk múlik. Szerencsés esetben generációról generációra terjednek a családi ünnepi szokások. Jó érzés tudni, hogy már nagyanyáink is ugyanazt főzték karácsonyi vacsorára, ugyanazokat a dalokat énekelték, és ezt mi is átadhatjuk gyermekeinknek. Az ünnepek hidat képeznek a generációk között, összekötik a családtagokat, barátokat.

Azokban a családokban, ahol nem alakul ki az ünnepi szokásrendszer, nincsenek meg a rítusok, könnyen elszigetelődnek egymástól az emberek, és nem alakul ki a családi identitás. A mézes-mázos karácsonyi készülődés sokakat a családi konfliktusokra emlékeztet. Ebben az időszakban már-már „kötelező” együtt lenni a családtagokkal, és sokan csak az ünnepek kapcsán találkoznak egymással, az év többi részében nem is beszélnek. Az összezártság pedig tovább feszíti a húrt. De ettől is szomorúbb az, ha valaki egyedül tölti a Karácsonyt…

A gyerekeinknek akkor adhatjuk a legtöbbet, ha ezeket a családi hagyományokat, rítusokat megéljük. Minden család egyéni módon, a saját értékrendjének és családtörtének megfelelően ünnepel. Minél nagyobbak a gyerekek, annál jobban élvezik a családi ünnepeket, az ezzel járó készülődést, vendégeskedést. Ha mód van rá, látogassuk végig a nagycsaládot, sőt a temetőbe is érdemes kimenni, és a sírok fölött mesélni a gyermekeknek, kik fekszenek ott. Emellett pedig figyeljünk rá, hogy szűk családi körben is ünnepeljünk!

Békés Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak és Családjának!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép:videojug.com

Minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor ezt a kérdést felteszi a gyerek. De mikor szembesítsük azzal, hogy nem a Mikulás és nem a Jézuska hozza az ajándékot? Mit mondjunk neki?

A gyerekek olyan 6-8 éves korukra általában már maguktól rájönnek, mekkora képtelenség, hogy egy öreg szakállas bácsi a rénszarvas szánjával a világ összes gyermekének ajándékot visz. Sőt, mindezt a kéményen keresztül…! A gyerekek realitásérzéke ebben az életkorban kezd kialakulni, és felmerül bennük a jogos kérdés: Tényleg így történik minden? Nem lehet, hogy mégis inkább a szülőktől kapják az ajándékokat?

Bármikor is válaszolunk erre a kérdésre, azt tudnunk kell, hogy a válasszal valahol véget vetünk a gyermeki ártatlanság egy korszakának. Lezárul egy kalandos fejezet, amikor a szülők Mikulás-szerepben titkolóznak, a gyermek pedig, mint a főhős a mesében, átéli a nagy izgalmakat. Be kell látnunk, ennek egyszer törvényszerűen eljön az ideje, viszont az ajándékozás öröme, a közös családi ünnepek varázsa ezzel nem múlik el.

-         De a kérdés továbbra is fennmarad: vajon miként fog a gyerek reagálni rá, ha megtudja, hogy nem a Jézuska/Mikulás (Nyuszi) hozza az ajándékot?

-         Minden gyerek más! Teljesen biztosra nem mehetünk azzal kapcsolatban, a miénk hogyan fog reagálni, de néhány támpontot érdemes figyelembe venni.

-         Például?

-         Ha a kisgyerek hisz benne, nyugodtan kitalálhatunk fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket, miként járja végig a Mikulás az összes kéményt stb.

-         És ha túl sokáig hisz benne? Mi van akkor, ha kamaszként is hisz még a mesékben?

-         E felől nem érdemes túlzottan aggódni! Egy egészséges gyermek reális, logikus gondolkodásmódja 9-10 éves korára eléri azt a fejlettségi szintet, hogy megkérdőjelezze a történetek valóságtartamát.

-         Mi van, ha kiborul, amikor megtudja?

-         Ha tisztázó beszélgetésre készülünk a gyerekkel, érdemes előre utánanézni bizonyos dolgoknak. Enyhíti az esetleges sokkot, ha elmeséljük neki a Mikulás és a Jézuska legendáját. Érdemes a szokások kialakulásáról is beszélgetni, és arról, hogy országonként mennyire változatosak ezek az ünnepek.

-         De mikor érdemes ezt a tisztázó beszélgetést megejteni?

-         Erre konkrét időpontot nem tudok mondani, de az nagyon fontos, hogy ne erőltessük rá a gyermekre! Ha ő még nincs kész az igazságra, ne szembesítsük vele. Idővel a társaitól, a televízióból, innen-onnan hallani fog ellentmondásos híreket. Ezek elbizonytalanítják, és előbb-utóbb majd magától is megkérdezi, vajon tényleg a Jézuska hozza az ajándékot?

Elárulok egy titkot! Felnőtt nő létemre én még mai napig találok ilyen-olyan apróságot a csizmámban Mikulás idején! Karácsonykor pedig nevetve nosztalgiázunk, mennyire izgultunk, vajon mit kapunk majd a Jézuskától. A Karácsony meghittsége idővel változik. Az ünnep lényege, hogy elkülönüljön a hétköznapoktól, ezért kell különlegessé tenni. De ez minden emberi életszakaszban másként alakul…és ez így van rendjén!

Ezen az oldalon néhány felnőtt beszámolóját olvashatják, miként jöttek rá, hogy nem a Mikulás és a Jézuska hozza az ajándékokat! Szerintem tanulságos!

Mindenkinek szeretetben gazdag, Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Képzelje el, hogy egy nap párja beállít Szőke Macával, és Maca mostantól Önökkel fog élni mint kettes számú feleség, de azért ne aggódjon, Önt is ugyanúgy szereti a férje!

Valami hasonló érzés motoszkálhat a nagyobb gyermekben, amikor a kistestvér érkezéséről van szó. A testvérféltékenység teljesen normális dolog, sőt az lenne a furcsa, ha nem reagálna rá semmit a nagyobb gyermek. Azért, hogy a legharmonikusabb legyen az új jövevény érkezése, érdemes tudatosan tervezni.

A hír közlése

Fontos, hogy már a születés előtt beavassuk nagyobb gyermekünket a kicsi érkezésébe. Mégis sokszor mondják, hogy á még kicsi, úgysem értené! Ez nem igaz! Még az egyéves baba is érzi a változásokat, érzékeli a mama hasának növekedését. Sokkal könnyebb számára elfogadni testvére érkezését, ha előre tud róla.

Tipp: Azt javaslom, hogy a terhesség első néhány hetében még ne beszéljenek erről a gyermeknek! Találkoztam már olyan sajnálatos esettel, amikor nem maradt meg a magzat, de már tudott az érkezéséről a nagyobb tesó. Ilyenkor borzasztóan nehéz elmagyarázni neki, hogy mégsem lesz testvére.

A felkészítés

Triviálisnak tűnik, de én mégis azzal kezdeném a gyermek felkészítését a kistestvér érkezésére, hogy mi is a szerepe egy testvérnek a családban. Kije neki az a testvér? Általánosságban beszélgethetünk a családban lévő szerepekről, illetve arról, milyen pozíciót tölt be a testvér a szülők és a gyermek számára. A családban lévő testvérkapcsolatokat is példaként említhetjük.

Vannak olyan mesekönyvek (pl. az Anna, Peti, Gergő sorozatban), melyek kifejezetten abból a célból íródtak, hogy megkönnyítsék a szülők dolgát. De az is hasznos lehet, ha lerajzoljuk a családot, és azon keresztül magyarázzuk el az új helyzetet.

Később, amikor a mama hasa már látványosan nő, mondhatjuk, hogy ott lakik most a testvér. Természetesen a testvér hollétére már hamarabb is rá szoktak kérdezni a gyerekek. Beszéljünk neki őszintén arról, mivel jár a kisbaba születése. Készítsük fel idejében rá, hogy néhány napig anya távol lesz, és addig pl. a nagymama fog rá vigyázni.

A szülés

Ha eljön a szülés ideje, mindenképpen próbáljunk meg elköszönni a nagyobbik gyermektől. Ez akár az éjszaka közepén is megtörténhet, így reggel nem ijed majd meg, ha nem találja a szüleit. A napok múlását valahogyan érdemes vele érzékeltetni. Készíthetünk neki minden napra valamilyen kis meglepetést is, ha bejön a kórházba látogatni. Érdemes ugyanis a nagyobb gyermeket bevinni a kórházba, így lehetősége nyílik megismerni a kistestvérét, és arról is meggyőződhet, hogy minden rendben van az anyukájával. (Arról nem is beszélve, hogy az anyukának milyen jó érzés megölelni nagyobb gyermekét ennyi távollét után.)

Otthon a kistestvérrel

A szülést megelőzően vehetnek valamilyen ajándékot kistestvér nevében a nagyobbnak. A nagyobb gyermek pedig, természetesen nem erőltetve, bevonható a kicsi körüli teendőkbe. Nem nagy dolgokra gondolok, elég, ha csak odahoz egy pelenkát vagy tologatja a babakocsit. A minap kezembe került egy kép a családi fényképalbumból, ahol a húgommal (én 4, ő 1,5 éves) érdeklődve állunk öcsénk feje fölött, miközben anyukánk épp pelenkázza őt. J De nemcsak a kislányok, a kisfiúk is bevonhatók a baba körüli apróbb teendőkbe.

A későbbiekben…

Mindezek ellenére lehetnek negatív érzései a nagyobbnak a kicsivel szemben, de ezt el kell fogadni. Nem szabad erőltetni a szeretetet! Sokszor az első időkben még úgy tűnik, minden rendben van, de a testvér fél éves kora körül általában jön egy második krízis időszak. Ekkorra már nemcsak „eszik-alszik-sír” a csecsemő, így a nagyobb is jobban érzékeli a konkurenciát. Nem szabad tehát megijedni! Ez még nem jelenti azt, hogy mindig utálni fogják egymást.

A későbbiekben fontos, hogy nem elég, ha mindig csak együtt vagyunk a gyerekekkel. Kell a nagyra is külön időt szentelni! Még ha az olyan apróság is, mint egy bevásárlás. Máris jobban érzi magát a gyermek, ha ezt külön programként tálaljuk számára.

A testvérféltékenység kezeléséről bővebben ebben a cikkben írtam!

Fontos megjegyzés: Ha hosszú távon, évek múltán is komoly probléma a testvérféltékenység, akkor érdemes megvizsgálni a család szerkezetét, a szülők párkapcsolatát. Sokszor a gondok innen eredhetnek…

Ha úgy érzi, kezelhetetlen a testvérféltékenység, érdemes szakemberhez fordulni!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép:kleinezeitung.at

Új szociális réteg van kibontakozóban: a gyermekét egyedül nevelő szülő, azaz leginkább gyermekét egyedül nevelő anya. Számos kérdés felmerül akkor, ha valaki ilyen élethelyzetbe kerül. Ezeket szeretném most egy kicsit boncolgatni.

Amikor a család válságáról beszélünk, akkor elsősorban az ún. nukleáris család válságáról beszélünk. Az Európai Unióban az emberek 55%-a él hagyományos családban (anya, apa, gyerek/ek), de ennek a modellnek a jelentősége is egyre csökken. Ezzel szemben nő az egyszülős családok, szinglik, házasságkötés nélküli életformát választók aránya. A válások aránya pedig egyre szaporodik. 2007-ben Magyarországon 1000 házasságkötésre 610 válás jutott. Ez azt mutatja, hogy az egyszülős család jelenségével minél többet kell foglalkozni!

Az egyszülős család létrejötte több formában is lehetséges. Vannak, akik válás után kerülnek ebbe az élethelyzetbe, de van, aki önként vállalja az egyszülőséget.

Élet válás után

A szilárd párkapcsolatból/házasságból hirtelen egyedülálló anyává/apává válni komoly embert próbáló feladat. Már az is nagy kérdés, kire számíthat egyáltalán, ha válságba került?

• Ne szégyelljen segítséget kérni a családtagoktól, barátoktól. Akik ismerik az élethelyzetét, könnyebben tudnak segíteni. De ha közeli ismerősöktől sem számíthat támogatásra, krízis jelleggel pszichológiai segítséget is kérhet.
• Tájékozódjon az ilyenkor igénybe vehető pénzügyi juttatásokról! Arról, hogy mire jogosult a gyermekét egyedül nevelő szülő, ezen a linken tájékozódhat!
  
• Figyeljen oda arra, hogy ne a gyermekkel ossza meg a helyzetből fakadó bizonytalanságait. Az esetleges anyagi és más lelki nehézségek könnyen túlzott terhet jelentenek egy kisgyermek számára. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne avassa be őt semmibe, de azt gondolja végig, milyen mélységében osztja meg vele a problémákat.
• Sokkal könnyebb a válságból kilábalni, ha nem katasztrófaként éli meg, hanem egy megoldandó feladatot lát benne!

 Az egyszülős családokban gyakori a példa arra, hogy felcserélődnek a szerepek. Ez kétirányú is lehet. Az egyik, ha a gyermeket kvázi házastársként kezeli a szülő, és minden problémát, nehézséget, örömöt stb. megoszt vele. Ezt a folyamatot parentifikációnak hívjuk, azaz túl hamar felnőtté válik a gyerek. Pedig ha jobban belegondolunk, egy tízévesnek nem sok köze van az anyagi problémákhoz vagy a mama szexuális életéhez.

A másik folyamat, hogy az egyedül maradt szülő belemenekül a szülő szerepbe. Ha elveszti a házastárs szerepet, könnyen felértékelődik és megerősödik a megmaradt szülő szerep. Márpedig ha a gyermek mozgástere beszűkül és nem hagyják önállósodni, az serdülőkorban komoly problémákhoz vezethet.

A harmadik nagy kérdés, hogyan alakul ki a gyermekben a másik nemről való minta. Mivel az esetek több mint 80%-ában az egyedülálló szülők nők, így most a férfiminta kialakulásáról írnék példát. Természetesen egy nő/anya nem lehet egyszerre férfiminta is, így a kérdésfeltevés teljesen jogos. Az anya párkapcsolata és az apa jelenléte sokszor kérdéses, így általában más utat kell választani. Ilyenkor jöhet szóba, hogy a férfimintát valamelyik férfi családtagtól tanulja a gyermek, de az is jó megoldás, ha az edzőbácsi vagy egy jó tanár mutat példát számára.

Sajnos az tény, hogy a későbbiekben nehezebb kiegyensúlyozott kapcsolatot kialakítania az ellenkező nemmel annak, aki gyermekkorában csonka családban nőtt fel, és sokszor az apa/anya szerep elsajátítása is nehézkes. De ez nem általánosságban jellemző, és nem jelenti azt, hogy eleve elveszett a jövője. Csak valamit még fel kell építenie, ami eddig nem volt meg. Ebben az építkezésben pedig, ha szükséges, érdemes szakember tanácsát is kérni.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

További cikkek a témában: 

A család a XXI. században

Hogyan váljunk el tisztességesen?

Gyermekelhelyezés válás esetén, avagy hogyan alakítsuk ki az új kereteket

kép forrása:tlc.howstuffworks.com

Téved, aki azt gondolja, a válás a legnagyobb trauma egy gyermek számára! Sokkal nagyobb trauma, ha utána rosszul alakítják ki a szülők a körülményeket. Hosszú távon hatalmas károkat okoz, ha a gyermek bizonytalanságban él, állandó veszekedéseknek a tanúja és a szülők folyton egymást szidják neki! Mindezt pedig „Én a gyermek érdekében teszem” felkiáltással!

Manapság a házasságok fele válással végződik, így ez a téma megkerülhetetlen. Ha a házasságban gyermek is született, az ő elhelyezése mindig kardinális kérdés. Szerencsés esetben a szülők közösen meg tudnak egyezni, de sokszor a kérdésben a bíróság dönt. A bíróság a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődése biztosított. Csak akkor kerül harmadik személyhez a gyermek, ha egyik szülő sem alkalmas a nevelésre.

Mire figyeljenek a válás utáni élet kialakításában?

• Először is magát a válás tényét és jelentőségét kell tisztázni a gyermekkel! Azt, hogy anya és apa szeretik egymást, de már nem úgy, mint azelőtt, ezért úgy döntöttek, hogy különköltöznek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ennek ellenére gyermeküket mégis ugyanúgy szeretik tovább, és nem miatta válnak el!! Ezzel együtt szerencsés, ha úgy beszélik meg vele a válást, hogy már tudják, kihez fog kerülni és hol fog a továbbiakban lakni.
• Fontos, hogy a gyermek számára megszokott napirend és állandóság fennmaradjon. Pl. ha eddig este 9-kor feküdt le, akkor ezután is mind apánál mind anyánál ugyanakkor kerüljön ágyba.
• Ezt az állandóságot szolgálja, ha fixen tudja, hol van az otthona. Az egyik héten egyik, másik héten másik szülőnél lakás egyik hátránya, hogy a gyermeknek nincs egy állandó otthona. 
• Akárcsak a teljes családok esetén, elvált szülők között is fontos a következetes nevelés. Pl. ha ebéd előtt nem szabad édességet enni, akkor egyik szülő se engedje!
• Pszichológusként számomra a legnyomasztóbb azt hallani, amikor a gyermek szülei egymást szidják a gyermek előtt. Mindkét félnek tudomásul kell vennie, hogy a gyermek gyermek és nem felnőtt. Egy válás általában nagy krízis a felnőtt életében. Épp ezért egy gyermektől nem várhat segítséget! Ha segítségre van szüksége, beszélje meg a családtagjaival a problémáit, vagy forduljon szakemberhez! Soha nem szabad elfelejteni, hogy egy gyermek számára az édesapa és az édesanya „szent” emberek. Tanulmányok tucatjai mutatták ki, hogy a bántalmazott gyermekek is kötődnek szüleikhez. El lehet ezután képzelni, milyen zavart okoz egy kisgyermek fejében, ha az általa megkérdőjelezhetetlennek tartott szülő a másik általa hőn szeretett szülőt szidja!

DE és itt van az a DE: Tapasztalom, hogy házastársak között úgy meg tud romlani a viszony, hogy gyakorlatilag képtelenek egymással leülni beszélni, sőt a gyermek körüli teendők is az egymás elleni harc eszközei! Ez nagyban megnehezíti a gyermek számára a válás feldolgozását! Sőt!  Fennállhat ugyanis annak a veszélye, hogy a gyermek mindkettőre megharagszik, és ez serdülőkorban megbosszulhatja önmagát. Nem várhatjuk el a gyermektől, hogy bármelyik szülő ellen beszéljen. Beszélgettem már olyan serdülő nagylánnyal, aki egész kisgyermekkorában az édesapját szidta az édesanyjával, és most 16 évesen ezért haragszik az anyjára!

Érdemes tehát mérlegelni és mindent alaposan átgondolni, ha a válás mellett döntenek. Ha kell, kaphatnak segítséget mediátortól, aki pszichoterapeuta szakemberként tud közvetíteni a peres felek között még a bírósági pert megelőzően. Abban a kérdésben pedig, hogy a gyermek melyik szülőhöz legyen elhelyezve, az igazságügyi pszichológus szakértők a kompetensek.

De az élet újraalakításában, a kérdések, félelmek, bizonytalanság megbeszélésében is érdemes szakemberhez fordulni! Nagyon sok múlik ugyanis azon, miként rendezik a kereteket a válás után…

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

További cikkek a témában:

A válásról

A család a XXI. században

kép forrása:goodtherapy.org

„Embereket ütni helytelen, és a gyerekek is emberek.”– hirdeti az Európa Tanács erőszak ellenes programjának a szlogenje. Magyarországon az, hogy elcsattan egy-két pofon vagy kézre legyintés, bevett és jóváhagyott eszköze a gyereknevelésnek, szinte minden családban előfordul. „Nem lehetett bírni a gyerekkel, mit csináltam volna vele?” Sőt, egy, a családon belüli erőszakkal is foglalkozó kutatás becslése szerint Magyarországon a felnőttek 90 %-a elfogadhatónak tartja a testi fenyítést…

A cikkemben felhasznált anyag itt olvasható

Pedig 2004-ben az Európa Tanács tagállamainak parlamenti közgyűlésén elfogadták azt a célkitűzést, mely szerint egész Európában legyen tilos a testi fenyítés minden formája. Még ugyanebben az évben Magyarországon módosították az 1997-es gyermekvédelmi törvényt, s a gyermeki jogok közé beemelték a testi fenyítés teljes tilalmát. (1997. évi XXXI. Törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról, 6. § (5) bek.) A probléma viszont az, hogy a szülők döntő többsége erről a szabályozásról nem hallott. Tájékoztató kampányok sorozatára lenne szükség ahhoz, hogy eljussanak a hírek az érintettekhez, de még akkor is felmerül a kérdés, vajon pusztán a jogi szabályozás mennyiben oldaná meg a helyzetet. A szakemberek azt az álláspontot fogalmazzák meg, hogy a gyermekek semmilyen testi és érzelmi fenyítésnek, fenyegetettségnek, kegyetlen, megalázó bánásmódnak illetve büntetésnek nem vethetők alá.

Sok szülő nem tud mit kezdeni a neveletlen, hisztiző gyermekével, és inkább rácsap a kezére, fenekére vagy megüti az arcát.

2 éves korban jelentkezik először a dackorszak, ami egy szükséges fejlődési mérföldkő. A gyermek nem szándékos rosszindulatból ellenkezik a szülővel, hanem a határait és az akaraterejét próbálgatja. Idővel csillapodik ez a nagy ellenállás, de az életkor előrehaladtával lehetnek egy gyermeknek dacos periódusai. A kisgyermekkori hiszti és rosszalkodás sokszor leginkább a szülő figyelmének a felkeltésére szolgál. Egy gyermek számára a semmilyen (neutrális) figyelemnél még a negatív figyelem is jobb. Így fordulhat elő, hogyha másként nem, de rosszalkodással magára tudja irányítani a szülő figyelmét. Legalább addig is foglalkoznak vele. Ez viszont egy ördögi kör, és ha ráismerünk, sürgősen változtatni kell! A helytelen viselkedést érdemes figyelmen kívül hagyni. Ha érzi a gyerek, hogy hisztivel nem ér el célt, idővel más módszerhez fog folyamodni. Sokat segíthet, ha határozottak vagyunk a tiltásban, miközben alternatívát kínálunk, miként fejezze ki igényeit a hiszti helyett. Nagyobbakkal érdemes megállapodásokat, kompromisszumokat kötni. Egy idő után a gyermek saját belső meggyőződéséből fog így viselkedni. Ezzel párhuzamosan pedig a pozitív figyelem adására is nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Talán az egyik legegyszerűbb dolog, ha kicsit átkeretezzük a hétköznapi szokásos tevékenységeket. (pl. ha kiszalad a boltba egy tejért a szülő, vigye magával a gyermekét, mondván ez most anyás/apás különprogram)

Veréssel lehet motiválni a gyereket? Sokan azért ütik meg, mert pl., nem segít a házimunkában.

Sokszor úgy tűnik, a fizikai agresszió hatásos fegyelmezési módszer (rövidtávon legalábbis). Hosszú távon azonban leginkább a büntetéselkerülő magatartást erősíti a gyermekben. Ez azt jelenti, hogy nem saját belső meggyőződése miatt, hanem az esetleges büntetéstől való félelemből viselkedik így. Például, ha egy gyermek azt szokja meg, hogy félelemből tanul, később hajlamosabb lesz rá, hogy a büntetés elkerülésének érdekében hazudik, csal. Hosszú távon a cél az, hogy saját belső motivációja vezérelje a teljesítmény elérésében. Így kimondhatjuk: sem a büntetés sem a jutalmazás nem megfelelő nevelési módszer.

Lehetséges-e olyan eset, amikor mégis indokolt egy pofon adása?

Azt gondolom, hogy a verés mindig a visszájára üt. Ha egy gyermek azt látja, hogy a konfliktusokat egy pofonnal oldják meg, ez lesz számára is a természetes. Ne csodálkozzunk, ha később az iskolában vagy a saját családjában is ehhez a módszerhez fog nyúlni. A leghatásosabb nevelési eszköz a szülői példa! (Négyszer nagyobb eséllyel lesznek bántalmazók azok a szülők, akiket gyermekkorukban vertek!!)

De a szülő is ember…

A szülői szerepet nem tanítják sehol. Ugyanakkor a szülővé válás a személyiségfejlődés egyik kritikus szakasza. Sok felnőtt számára embert próbáló feladat. Sokszor a szülők nem is akarják bántani gyermeküket, de maguk sincsenek tisztában vele, hogy éppen azt teszik. Az eszköztelenség, a folyton síró gyermek, a nehéz életkörülmények elkeserítőek, és végső kétségbeesésében lekever egyet a gyereknek. Csak sajnos ez legközelebb is nagy eséllyel előfordul, és idővel rendszeressé válhatnak a pofonok…

Vagyis a szülőknek is szükségük lenne segítségre! Önmagában a jogi szabályozás nem elég! „Olyan preventív jellegű intézkedésekre lenne szükség, amelynek részét alkotják azok a törekvések, amelyek a pozitív, erőszakmentes szülői nevelési technikák elterjesztésére, a konfliktusok kezelésének lehetséges megoldási módjaira hívják fel a figyelmet.”

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

További cikkek a témával kapcsolatban:

A gyermekbántalmazás jogi vonatkozásai

A gyermekbántalmazás lelki vonatkozásai

kép forrása:mentalhelp.net