Legyél te is magabiztos szülő

Gyermekpszichológus BLOG

A család a XXI. században

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. június 07. - Gyermekpszichológus

Ma a kórházban megkértem egy 15 éves lányt, rajzolja le a családját. Hosszas gondolkodás után a képre az alábbi személyek kerültek: a bal térfélre édesanyja, nevelőapja, féltestvére és nevelőapja előző házasságából való gyermeke; a kép jobb felére édesapja, nevelőanyja, nevelőanyja előző házasságából született gyermeke és a nagyszülei. Tudják még követni a szálakat? (Nekem nehezen sikerült.) Ja, mellesleg ő saját magát nem rajzolta rá a képre…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Napjainkban a család fogalma mintha kicsit átértelmeződött volna. Sok minden változott nagyanyáink óta. Nemcsak jogilag könnyebb felbontani egy házasságot, de a társadalom is jobban tolerálja a válást. Régebben a hagyományos családforma megrendíthetetlennek tűnt. Sem a vallás, sem a környezet, sem a család nem hagyta felbomlani a házasságot. Ám ha jobban belegondolunk, akkoriban sem lehettek boldogabbak és elégedettebbek az emberek a párkapcsolatukban, de talán jobban megbékéltek helyzetükkel és inkább elkendőzték problémáikat. (Hovatovább a nők jogai, önálló boldogulási lehetőségeik is a XX. századi emancipációs vívmányoknak köszönhetőek.)

A modern nyugati fejlett társadalmakban az egyéni, individuális érdekek kerülnek előtérbe. Az önállóságra törekvés érzelmi szinten is megjelenik. Ha valaki boldogtalan a párkapcsolatában, már egyre kevésbé marad benne egy destruktív viszonyban csak azért, hogy a család érdekeit helyezze előtérbe. Mint ahogyan az apákról szóló cikkemben is írtam, miért kéne pl. egy iszákos emberrel együtt maradnia egy nőnek csak azért, hogy a környezete azt lássa, nekik egyben van a családjuk? Nem kell, és azt se higgyük, nagyanyáink idejében nem voltak alkoholisták! De voltak, viszont az asszonyok szoknyái is több mindent eltakartak.

A megváltozott családi szerkezetről és annak hatásairól a gyermekekre regényeket lehetne írni (fogok is többet posztolni róla). Ennek a cikknek a kapcsán a kérdésem az, vajon mi a jobb? Pusztán a gyermekek kedvéért együtt maradni és a családi idillt fenntartani, vagy felbontani a hagyományos családi modellt. Természetesen ez is mint oly sok más kérdés, mindig attól függ. A legfontosabb a higgadtság, és az összes körülmény figyelembe vétele, ha kell, szakember segítségével. Nincs annál rosszabb, mint amikor az egymást megutáló szülők folyamatosan a másikat szidják a gyermeknek! De ne kanyarodjunk el ennyire a válás témája felé, arról egy másik bejegyzésben írok majd bővebben.

Lényeg a lényeg, hogy a megváltozott családi körülményekhez tudatosan hozzá kell szoktatni a gyermeket. Egy mostohaanyának vagy mostohaapának is ugyanúgy megvan a szerepe, melyet ki kell alakítanunk. Fontos a viszonyokat tisztázni ahhoz, hogy a gyermek érezhesse, biztonságban van. Elrettentő példának hoznám fel egy másik esetemet, ahol a 14 éves tini most tudta meg, az apja valójában nem is a vér szerinti apja…Ez elég sokkoló! Előle eddig eltitkolták az igazságot, és most neki is titkolnia kell a testvérei (vagyis féltestvérei) elől. Az ilyen tisztázatlan viszonyok alapjaiban rengetik meg a gyermekek lelki világát. Bármennyire is fontosnak tartjuk saját egyéni boldogulásunkat, valahol mégis egy család vagyunk. Gyermekeink védtelenek és az ő érdekeiket nekünk szülőknek kell képviselni.

A családdal kapcsolatos kérdések sohasem egyszerűek, mert egyszerre mindig több embert érintenek. Ha elakadtak és kérdéseik vannak, keressenek szakembert! A családterápia (vagy a mediáció) segít rendezni a konfliktusos helyzeteket és kialakítani az új kereteket. Ha másért nem, gyermekeink érdekeinek a védelmében minden lehetséges segítséget vegyünk igénybe a kiegyensúlyozott, biztonságos körülmények megteremtéséhez.

 

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

 

kép forrása: www.alternativenergia.hu 

6 komment
család anya apa válás mostoha

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://gyermekpszichologus.blog.hu/api/trackback/id/tr72966075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2011.06.09. 00:16:09

A lánytól azt kérte, hogy rajzolja le a családját. Ő lerajzolta, lerajzolta a családtagjait, ez volt a kérés. Egy hároméves esetleg úgy kezdi a család felsorolását, hogy ééén, ... Egy kamasz gyerek már kinőtte ezt, minek rajzolta volna le magát? Egyébként is az átlagos kamasz többnyire nem szereti önmagát, nem is ábrázolja önmagát, mert az olyan, mint ha magát becézné mások előtt. Ha ezt az érzést ellensúlyozandó készít magáról egy kíméletlen, esetleg sötét gúnyrajzot, védekezésül, azzal meg az lesz a baja a hülye felnőtteknek. Azt sem szereti az átlagos kamasz, ha a legközelibb barátain kívül mások fényképezik, mert nekik nem akar megmutatkozni. Szerintem az, hogy ő nem szerepelt a képen, nem olyan sokat mondó, mint egy háromévesnél. A rajzán pedig uralkodnia kell a tanult esztétikai kívánalmaknak, a tanult formai ismertetőjegyeknek, a tanult udvariassági és ellenszenvi jelzéseknek, szóval egy ekkora gyereknél kevésbé bíznék a kicsiknél bevált trükk információtartalmában.

"viszont az asszonyok szoknyái is több mindent eltakartak."

Érdekes lenne tudni, hogy ez inkább jó volt-e vagy rossz. Mert mindkét oldal mellett lehet érvelni. Tudjuk, látjuk, hogy a túlzott nyíltság is lehet zaklató, a túlzott öntudat is lehet önártalmas stb.
Válasz erre 

Gyermekpszichológus · http://gyermekpszichologus.blog.hu 2011.06.09. 19:24:03

@Androsz: De azért szemléletes a rajz, nem? Persze egy rajz alapján nem vonunk le messzemenő következtetéseket (bár a lány tényleg nehezen találja a helyét a családjában). Mindenesetre jó ötletet adott a cikk megírására.
Az asszonyok szoknyájának kérdése relatív (mint minden). Ha egy bántalmazó családi miliőt takargat, az nyilván rossz. Sajnos mai napig elég sok példa van arra, hogyan titkolják vagy nem is akarják tudomásul venni a bajokat az emberek. Ha ajánlhatok erről érdekes szakirodalmat is, akkor Susan Forward: Mérgező szülők c. könyvét javaslom. Persze minden családnak vannak titkai (kell is, hogy legyenek) és ez rendben is van, ha nem sérülnek tőle az érintett felek.
Válasz erre 

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2011.06.10. 04:58:20

@Gyermekpszichológus: Rendben van, szemléletes, felvezetőnek jó volt, ne bolygassuk.

A családi ügyek takargatása viszont érdekesebb dolog. Pusztán elvi alapon elgondolhatok egy esetet, amikor Pistike a kisöccsével a nyakában szaladgál a szobában, és a kisöccs lefejeli a csillárt. Senkinek nem lett baja, Pistika kapott egy nyaklevest az anyjától, egy fejmosást az apjától, az ügy a lovagiasság szabályai szerint le van zárva. Bántalmazás történt. Lehet, hogy gyakran történik, mert Pistike égetnivaló gyerek. Na most ezt az esetet Pistike esetleg nem szívesen mesélné el az osztálytársainak, mert azok csúfolni fogják, hogy gonosz vetéytársával, a kisöccsével jóízűen játszott. Az anyja esetleg szintén nem mesélné el a dolgot a szomszédasszonynak, mert elég hülye volt, hogy nem vigyázott a kisöccsre, nagyobb baj is történhetett volna. Ez egy spekulatív, de talán szemléletes példa egy olyan bántalmazási esetre, amelyet a bántalmazott saját elhatározásból, kényszer nélkül talál elbagatellizálhatónak.

Ha ezt az esetet a család "takargatja", azzal tulajdonképpen a pillanatnyi, elég gyorsan feledésbe merülő összecsapásénál nagyobb lelki sérelmet kerülnek el. Ez libikóka egyik vége.

A másik az, amikor az anya hazajön, belerúg a gyerekbe, szót sem szól hozzá, és vacsora nélkül küldi ágyba. Ez vitán felül túl van azon, amit bármi okból is takargatni lenne helyes.

A libikóka két végét összeköti a középső rész, és az átmegy egy ponton, ahol az egyik oldalból a másik oldal lesz. Kell lennie valahol egy pontnak, inkább egy tartománynak, típusnak, ahol nem tudnák a résztvevők eldönteni, hogy mi jobb nekik, minden lehetséges tényezőt belekalkulálva. Ez a pont nyilván mindenkinél és minden esetnél máshol van, de úgyszólván matematikailag igazoltuk, hogy a libikókának van egy szakasza, amely a kritikus ponton innen van, amelynél fölösleges a bántalmazást szóvá tenni. Nem tudjuk, hogy ez a szakasz mekkora, de létezik, különben az általam elmondott, és a hozzá hasonló esetek nem lóghatnak a levegőben.

És egy külső megfigyelő, egy rokon, ismerős, egy pszichológus, egy nevelési tanácsadó, pedagógus, rendőr, bíró, jóisten nem fog minden tényezőt látni, és átlátni sem. Kikiálthat egy a sértett számára elég semleges súlyú esetet komoly sérelemnek, és összetrombitálja a világot, hogy megmentsék a sértettet a világ gonoszságától. Az utóbbi években ilyennek a nyomával, hírével is nem egyszer találkoztam. Elméletileg jelenthetem ki, hogy nem biztosan jókor és hasznos módon történik beavatkozás.

Meggyőződésem, hogy átr a gyerek lelki fejlődésének, ha minden testi "bántalmazást" elkerül az anyja, apja. Egy másfél éves gyereknek elég zűrös dolog elmagyarázni, hogy miért ne nyúljon a konnektorba, és mindenki tudja, hogy ha elmondják neki, hogy ne nyúljon a konnektorba, öt perc múlva már ott fog sündörögni, és várja, hogy a szülő félrenézzen. Az embergyerek így van agyilag drótozva, minden rendben van, ez az alapja a tapasztalatszerzési vágynak. De a további magyarázás haszontalan, sőt veszélyesnek is vehetjük, hiszen a hatástalansága lehetővé tesz újabb kísérleteket. Ha viszont a gyerek seggére húz a szülő, és kiált egyet, a evolúció által felépített ösztönök segítségével rögzül, hogy a konnektor piszkálása seggreverést eredményez, márpedig a dolog ennyire nem érdekes, inkább megyek, és játszom a csutkababával.

Persze azt véletlenül sem állítanám, hogy az egyik oldalról hozott példáimra ne lennének súlyos ellenpéldák a másik oldalon. AZOKAT büntetni kell, bár az igazság az, hogy akkor a büntetés már elkésett. De a büntetés ettől még nem maradhat el. Csakhát a családi veszekedés, ütlegelés a sértett számára is kínos, talán a gyengeségét szégyelli ilyenkor, nem tudom, a pszichológus talán tudja. Sajnos az ember még az állati kornál tart, és ennek még nem is biztosan az otthoni gonoszságok a legrosszabb következményei.
Válasz erre 

Gyermekpszichológus · http://gyermekpszichologus.blog.hu 2011.06.10. 12:11:38

@Androsz: Kényes témát feszegetünk a családon belüli bántalmazással. A szakembereknek is nagyon nehéz ügy, hogy milyen szinten folyhatnak bele a család életébe. Hányszor van olyan, h a rendőrség kimegy a házhoz, de érdemben nem nagyon tudnak fellépni a részeg verekedős apa ellen. Max. aznap éjszakára beviszik. A NANE kampányaiban elég sok ilyen esetet említenek.
Elég széles a spektruma annak, ami még úgy nem meríti ki a bántalmazás fogalmát, hogy tettekben (külső beavatkozás) is megnyilvánuljon. Gyermekek esetében pont annak megállapításában lehet szerepe a gyermekpszichológusnak, mennyire jelent traumát a kicsinek a bántalmazás. Persze nem egy ember nem egy teszt alapján dönti el a család sorsát! Ezt fontos hangsúlyozni. És ezek abszolút nem egyszerű kérdések!! Ki tudja pl. azt garantálni, hogy legközelebb nem öli-e meg az apa a családját!! Senki. Ugyanígy azt is nehéz megállapítani, tényleg a legjobb megoldás-e a gyermek kiemelése a családból. (az intézeti gyermeknevelés siralmas helyzetben van, sokszor többet árt, mint használ)
A cselekvésnek az alapja a gyermek védelme! Ő önmaga sohasem tud kilépni egy bántalmazó családi légkörből, sőt zavart kötődést alakít ki bántalmazó szülei felé. (De nagyon elmentem a gyermekvédelmi feladatok felé...bocsánat)

A nevelésnek (fegyelmezésnek) természetes része, hogy a gyermek testi épségét védjük. Szakemberként azt mondom, nem a verés a megoldás, de mint magánember tudom, hogy vannak helyzetek, amikor egy hirtelen kézre ütés, meglegyintés lehet a megoldás. Én magam 2 pofonra emlékszem gyermekkoromból, de egy életre megtanultam belőlük a leckét. (egyszer szó nélkül elmentem egy rokonnal 4 évesen és már mindenki a patakban keresett...) Ez nyilván nem meríti ki a bántalmazás fogalmát.

Általánosítani nem lehet! Minden eset egyedi elbírálás alá kell, hogy kerüljön! Ilyen helyzetekben mindig minden relatív...éppen ezért nehéz.
Válasz erre 

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2011.06.10. 17:20:03

@Gyermekpszichológus: Hát, egyetértünk. A téma az érintetteknek kényes, a segíteni szándékozóknak átláthatatlan, és valóban minden eset egyedi. Törekedni kell a dolgok javítására, ez egészen biztos, és az is, hogy van min javítani. De a segítőknek törekedniük kell a körültekintő segítségre, kerülniük kell a felemás hozzáállást, no netán a saját múltjuk sérelmeinek indulatából való szenvedélyes tettvágyat. Mert annyi az ügyekben a tényező, hogy azt nem lehet még elég jól sem átlátni, csak nagyjából jól. Még sajnos a nyilvánvaló esetek sem szükségképpen nyilvánvalóak, mert ahogy mondod, az, ha a gyereket kiveszik a családból, lehet rosszabb, mint ha ott hagyják, és beleszokik a verésbe. Mert sajnos lehet rosszabb, erről a nevelőotthonok pedagógusai sokat mesélhetnek, meglepő, vagy nem is annyira meglepő módon a lányok között sokkal több erőszakkal találkozhat a gyerek,, mint a fiúk között.

A családon belüli fizikai erőszak kicsit hasonló dolog, mint a szexuális bántalmazás. A bizonyítás, a vád könnyen juthat tévútra, különösképpen, de nem kizárólag a szándékos bosszúból született feljelentések esetén. De természetesen a viszonylag kevés hamis vád, vagy kétszereplős ügy nem mentesíthet senkit az erőszak elleni fellépés kötelezettséga és felelőssége alól.

A nem fizikai erőszak még zavarosabb. A rossz bánásmód lehetőségei nem merülnek ki a verésben. Az ember ennél sokkal bonyolultabb és gonoszabb. Hogy egy rém egyszerű példát hozzak fel, biztosnak érzem magam abban, hogy ha egy kamasz gyerek éjjel kettőkor, hétköznap, az utcán csatangol, iszik, randalírozik az utcán, megtorlatlanul, anélkül, hogy a szülei érdeklődnének a gyerekük éjszakai távolléte miatt – ha észreveszik egyáltalán – az a társadalom biztonsága és az ő személyes személyiségfejlődése szempontjából is veszélyesebb, mint ha a csatangolásért az apja eldöngeti. A nevelés részeként szereplő befaragás okozhat kisebb kárt, mint a vadon nevelkedés.

És akkor ez még csak egy sima, bár el nem nézhető nemtörődömség, amit ugyanúgy büntetni kellene, mint a fizikai erőszakot, de egy rendőr ma, ha igaz, még csak haza sem viheti a gyereket, hogy itt van, a kedves szülő pedig ugyan nézzen már be a gyerek szobájába a napi valóságsó elmajszolása után, hogy a gyerek ott van-e valahol a lakásban. Főleg ha másnap iskolába kell mennie. Márpedig kelljen, a fenébe is, ez a baromi nagy szabadság mintha elfeledkezne pár elemi kötelesség betartatásáról.

Szóval zavaros ügy, mindenképpen. Hát még ha beleveszünk olyan eseteket is, amilyet én is ismerek, hogy egy nagy gonddal, nagy szeretetben nevelt okos, jószívű gyerek a kamaszkorában hirtelen már a gyámüggyel kerül kényszerű kapcsolatba. Megfejthetetlen okból. A nevelés sem minden, úgy látszik. Persze ez sem azt bizonyítja, hogy a neveléssel ezek szerint nem is érdemes veszkődni, mert úgyis mindegy. Nyilván. Ez csak azt igazolja, hogy túl sok a megértetlen tényező, és túl nehéz a feladat.

Érdekes módon levonható ebből akár az a következtetés is, hogy ha túl sok a tényező, akkor ne próbáljunk mindenkinél minden egyénit felfedezni, hanem alkalmazzunk még átlátható sémákat. Lesz elkerülhetetlen veszteség, de az egyszerűbb elvek BETARTATÁSÁVAL a nagy többség kellő pontossággal lesz a közösség érdekei – nem pillanatnyi ízlése – számára megfelelő irányba terelhető. Olykor erőszakkal, igaz, de amíg a társadalom nem kérheti számon az ez ügyben majdnem szülőn a nevelés módszereit és hatékonyságát, addig semmilyen elv sem lesz hasznos. A gyerek még csak gyerek, ebből eredően még sokszor ostoba, a felnőttnek kellene okosnak lennie. Ettől hívják őket felnőttnek. No, itt aztán elkezdhet mindenki számolgatni, hogy a környezetében levő emberek között mi az okosak arányszáma. Érdekes módon mindig egy megnyugtatóan magas szám jön ki, csak aztán kiderül, hogy mégsem volt jó a becslés. Jó lenne, ha jobban odanézne a közösség mindenki dolgára, erről mára leszoktunk, a városiasodás hatására is, és jó lenne, ha a múlt ilyen tárgyú tudását elsajátítók is jobban odanézhetnének a családok működésére. De ez egyelőre egy idealista ábránd. És nem az egyetlen.
Válasz erre 

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2011.06.10. 18:50:40

@Gyermekpszichológus: Hozzátehető még a dolgokhoz, hogy nem egyedül a szülő hülye. A gyerek egyéb okból is lehet aszociális, rosszindulatú, lusta, vagy gonosztevő. Nyilvánvaló, hogy ezért nem lehet a gyereket hibáztatni, mert magától az embergyerek nem válik szorgossá, tisztességessé, okossá. A társadalom felnőtt tagjainak kell őt ilyenné formálni, és ha ez nem sikerült, akkor a társadalom hibázott valahol. Márpedig az, hogy mostanában hibázni szokott, az egyre feltűnőbb.

Nem hinném, bár nem lenne lehetetlen, hogy a tévéhíradók tálalnak egyre több olyan esetet, amikor fiatalkorúak, sőt, gyermekkorúak követnek el erőszakos bűncselekményeket. Javítóintézetben dolgozóktól is tudom, hogy nekik is feltűnt az ilyen esetek számának növekedése, és az egyre erőteljesebb brutalitás is. Sok oka lehet ennek, de nekem ne magyarázzon pszichológus és más okos arról, hogy a tévéműsorok és a számítógépes játékok erről nem tehetnek. Hogy ezek csak levezetik az erőszakos indulatokat a gyerekben, és így tovább. A túrót. Látjuk, mert látnunk KELL, hogy a hatások nem nyelődnek el, nem szublimálódnak. Az erőszak egyre inkább a gyerek eszköztárának természetes részévé válik, egyre többször történik meg, hogy egy probléma megoldásának keresésekor felmerül, sőt, bevetésre is kerül az erőszak, a fizikai erőszak, garázdaság, rablás, kényszerítés, testi sértés, horribile dictu az emberölés is.

A számítógépes játékok uralkodó típusa az FPS-nek nevezett műfaj, amelyben tulajdonképpen egyetlen közös dolog van: mindenre lőni, ami mozog. És persze a játékok egyre realistábban és egyre naturálisabban ábrázolják a halált, vagyis még annak az esélyeit is rontják, hogy az erőszak látványától elborzadó gyerek esetleg megrémül a tettétől. Nem, megszokta a látványt. És ezek a játékok korlátlan mértékben fogyaszthatók. A forgalmazó valószínűleg ráírja a borítóra, hogy akárhány évesnél idősebb személyeknek ajánlják, aztán részükről a dolog ennyivel el is van intézve, szépen jön a bevétel, az állam szintén szépen kapja az adókat, nincs oka beavatkozni.

A tévéműsorok úgyszintén. Egy esti időpontban érdemes gyorsan végiglapozni a csatornákat, és eltekintve attól, hogy a csatornák felén éppen reklám fog menni, a másik felén viszont valamilyen erőszak és annak körítése zajlik. Még az ún. tematikus csatornákon is. Gyilkos ragadozók, bűnesetek, katasztrófák, a világ legveszélyesebb akármijei stb. Ezek nem közvetlen ember elleni erőszakot sulykolnak, csak a halálos veszély imádatát, amely szintén része ifjaink (és felnőttjeink) hülyülésének.

Most a hatalom igazán elégedett magával, hogy a 6-os karikát kiteteti lényegében minden olyan műsorra, amelyen nincs még másik karika. Ezek a tetves karikák részévé váltak a tévéműsornak, mellesleg a tévéképernyőknek is, ahová beégnek. És épp ahogy az erőszak észrevétlen marad már a tévében, mivel – majdnem – mindenhol az megy, ugyanúgy a karikák is észrevétlenek maradnak. Ha egy szülő nem figyel oda arra, hogy a kicsi gyereke mit néz a tévében, akkor miképp lenne riasztva benne a gondos szülő attól, mert odatettek egy karikát? Ha a szülő odanéz, és a kicsi gyerek nem Mirr Murr kalandjait vagy a Palacsintás királyt nézi, akkor máris rosszat néz, karika nélkül is egyből megállapítható, tévé kikapcs.

Persze a hatalom most elégedett, hogy megtett minden megtehetőt az iflúság védelme érdekében, hiszen kibelezést már csak karikával nézhet a gyerek, az a gyerek, akiről azt sem tudja az apja, anyja, hogy milyen jegyeket kap az iskolában, mit szeret csinálni, hová szokott járni, hol van éjnek évadján. Az fix, hogy a tévében szex nem látható, hiszen az egyértelműen veszélyesebb hatással van az ifjú lelkek fejlődésére, mint ha árammal kínoznak valakit vagy ha hátulről átvágják valaki torkát, és dől a vér. A kamasz ezért a kényelmesebb megoldást választja, és megnézi az így már ellenőrizetlenül áradó pornómocskot a neten, és a hatalom elégedett lehet, hogy nem járult ehhez hozzá úgy, hogy ő szelektál.

Hát itt dögöljek meg, ha ez az egész mocsok, ez az öntelt, álszent, nemtörődöm globális baromság nem felelős azért, hogy ma egy gyerek válogatott módszerekkel veri szét az osztálytársa fejét, különféle okokkal. Hogy ma egy kölyök okot találhat magában ilyesmire.

Ezek után persze milyen felnőtt, milyen szülő lesz belőle? Szerető hitves, gondoskodó anya, apa, érzékeny és figyelmes nevelője jövőnk zálogának? Ma a fiatalok és már nem teljesen fiatalok szórakozásának alapértelmezés szerinti módja az, hogy elmegyeünk valami zajos helyre, jól bebaszunk – ez ma cél, nem következmény –, tolunk valami anyagot, hogy ellazulhassunk, feledhessük a heti stresszt. Nekik kellene majd intenia a sihedert, hogy gyermekem, nem teszed jól, ha már most elkezded azt, amit én csináltam ugyanekkora koromban.

Hát akkor most kezdjük elmélyülten keresgélni a zilált családi körülmények lehetséges okait. Merthogy senki nem érti, mi is folyik ma ebben a csúnya világban, ahol az apa és az anya jártukban-keltükben összeverekszenek, és a sokszor irritálóan ostoba vagy durva gyereken vezetik le a saját lelki kínjaikat. Először húzzuk ki a fejünket a homokból, másodikként pedig vegyünk elő valami poros regényt arról, hogy mások korábban mivel próbálkoztak, amikor a generációnként megújuló társadalom egyensúlyát próbálták megtartani. Lehet, hogy volt egy-két jó elképzelésük. Nem a legjobb módszer az, hogy a gyeplőt a lovak közé dobjuk, hiszen a lónak is jár a szabadság, aztán kapkodunk, amikor a ló viszi a szekeret a folyónak. És ekkor sajnos már az sem segít, ha ilyenkor egy pszichológus megpróbálja meggyőzni a lovat arról, hogy keresnie kellene a változás lehetőségét magában.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása