Kevés annál rosszabb érzés lehet egy szülő számára, mint azt látni, imádott gyermekei ölik egymást. Az emberen úrrá lesz a kétségbeesés és minden igyekezetével azon van, hogy rendet tegyen. Csakhogy egy óra múlva minden kezdődik előről... Jogos tehát a kérdés, mi is egyáltalán ez a jelenség és hogyan lehet kezelni? Miért nem tud a két gyerek békében meglenni egymással?

 A testvérféltékenység egy természetes jelenség, nem lehet megkerülni. Ha jobban belegondolunk és megértjük az ide vonatkozó elméleteket, könnyebben elfogadhatóvá válik a szülő számára.

Nézzük először az alap esetet. Megszületik a család várva várt első gyermeke, aki azonnal a figyelem középpontjába kerül. A nagyszülőktől kezdve a nagynéniken át mindenki az ő kegyeit lesi, neki hozzák az ajándékokat, őt dédelgetik, szeretgetik. Aztán idővel megszületik a második gyerek, a „trónkövetelő”. Azért nevezem őt trónkövetelőnek, mert az első gyermek szempontjából ő az. Bármennyire is igyekszik a család a két testvért egyenlő bánásmódban részesíteni, az elsőszülöttek ilyenkor átélik az ún. "trónfosztás élményét". Ez egy szükséges, normatív krízis a számára.

A nagyobbik gyerek helyzetét azzal könnyíthetjük, ha jó előre tisztázzuk vele, mire számíthat majd, amikor jön a tesó. Bármennyire is kevés köztük a korkülönbség, már akkor beszéljünk az új családtag érkezéséről, amikor még csak a pocakban van. Próbáljuk neki elmagyarázni, miben fog majd megváltozni az élet ezután, ki lesz egyáltalán a testvére, hiszen eddig még nem volt neki, honnan tudná, hogyan viszonyuljon majd hozzá? A legfontosabb pedig annak kifejezése, hogy anya és apa mindkettőjüket egyformán szereti. Nincs köztük különbség. Érdemes vele a családban, ismerettségi körben látott többi testvérkapcsolatról is beszélni.

Ha megérkezik a tesó, próbáljanak meg a nagyobbra minél több külön időt szakítani. A kicsi eleinte úgyis sokat alszik majd, ilyenkor nyugodtan lehet anyás, apás programokat szervezni a naggyal. Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés, mennyire érdemes az elsőszülöttet bevonni a kicsi körüli teendőkbe. Erre a válasz az, hogy amennyire ő szeretné. A kislányok általában nagyobb kedvet éreznek besegíteni a mamának, de ne erőltessük mindenáron a dolgokat. Ne kövessük el azt a hibát, főleg ha már idősebb testvérről van szó, hogy a szülő kvázi harmadik szülőt csinál a nagyobbik gyermekből. (ezt a szakma parentifikációnak nevezi) A kicsi nevelése nem az ő feladata. Egy testvért nem lehet azzal terhelni, hogy szülői szerepbe kényszerítjük, rárakva ezzel az összes neveléssel járó felelősséget! Ha jobban belegondolunk egy ilyen felállásban értelemszerűen még inkább megjelenik a testvérféltékenység.  Legjobb tehát, ha csak annyit segít a nagyobb, amennyit szeretne. Ne lepődjenek meg akkor, ha némely helyzetben még élvezni is fogja, hiszen nincs annál jobb érzés mint látni, hogy a kicsi még bekakil, de neki már nem kell a pelenka.

A kisebb testvér szemszögéből egészen más a helyzet. Neki soha nem adatott meg az elsőnek járó kitüntetett figyelem. Éppen ezért igyekszik már az elejétől minél jobban felhívni a figyelmet magára. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor a második gyerkőc (főleg ha ő a középső a családban) sokkal harsányabban viselkedik. Az ő szempontjából az idősebb testvér lehet egy "legyőzendő ellenség", főleg akkor, ha a szülők mindenben hozzá hasonlítják. Nem szerencsés ez a hozzáállás. A második gyermek is egy önálló személyiség, nem követheti folyton a testvére útját, neki is biztosítani kell a lehetőséget a kibontakozásra. Idővel persze változhat a helyzet, és akár még fel is nézhet a kicsi a nagyobbra.

A harmadik testvér érkezése esetében a helyzet sokmindenben hasonlít az előzőekhez. Az a jelenség azonban sok családban előfordul, amikor a kicsi a kicsi szerepbe kerül. Ezzel egyrészt ő könnyen visszaélhet, de ha jobban belegondolunk, van benne egyfajta leminősítés is. Főleg akkor nehéz a kicsinek, ha nagy a korkülönbség a nagyok és közte. Bár sokszor annyira nagy is lehet, hogy a legkisebb inkább egykeként éli az életét.

Bármennyire is igyekszünk mindent megtenni, hogy gyermekeinket egyformán kezeljük, akarva-akaratlanul adódhatnak olyan helyzetek, amikor megjelenik köztük a rivalizálás. Ha valami apró-cseprő vitáról van szó, jobb ha nem avatkozunk bele. Oldják meg egymás között! Ha komolyabbra fordul a helyzet (ütlegelés, csúnya beszéd) magát a helytelen viselkedést tiltsuk. Igazságot tenni úgysem tudunk köztük, mert a „ki kezdte?” kérdés sohasem egyértelmű. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a kisebb védelmére kelnek, de ezt nem szabad. Képzeljék el mit érezhet a nagy ilyenkor. Mi van, ha tényleg a kicsi kezdte, és őt igazságtalanul szidja le? Teljesen érthető módon megharagszik majd Önre is és a tesóra is, és legközelebb még nagyobb indulattal veszekszik majd. Sokszor bele sem gondol az ember abba, mennyire pengeeélen táncol, amikor igyekszik egyenlően bánni gyermekeivel. Egy-egy elejtett leminősítő, összehasonlítgató mondat máris belobbantja a tüzet.

Általánosságban annyit még hozzáfűznék a témához, hogy érdemes tudatosan úgy alakítani a hétköznapokat, hogy minden gyerekre jusson egyenként némi szülői odafigyelés. Ha éppen ki kell ugrania a boltba egy tejért, hívja magával az egyik gyereket, mondván ez most anyás/apás program. De ugyanígy a főzés/szerelés/takarítás is átminősülhet. Ha pedig gyermekének van valamilyen hobbija, sportol vagy szakkörre jár, abban is támogathatjuk őt úgy, hogy érezze, ez csak az ő kiváltsága. Azon pedig ne lepődjön meg, ha középső gyermek ebből kifolyólag valamilyen teljesen más életutat választ.

Ha kérdése van a témával kapcsolatban, küldjön e-mailt az andrea.bojti(kukac)gmail.com címre vagy írjon a blog Facebook oldalán!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Kép forrása:bellafellacribbeddingsets.wordpress.com

27 éves korában feltehetően drog túladagolásban meghalt Amy Winehouse énekesnő, a fiatalok egyik kedvelt sztárja, ne adj' Isten példaképe. Az egyszeri olvasó ezen elszörnyülködik, és a nőt hibáztatja! Abba viszonylag kevesen gondolnak bele, vajon mi vezethetett egy ilyen tragédiához, és miért nem volt mellette senki, aki segíteni tudott volna?

Persze attól még, ha valaki egyszer kipróbál egy kis füvet vagy berúg nem válik rendszeres szerhasználóvá. Az azonban mindenképp elkeserítő adat, hogy évről évre keresettebbek az illegális szerek és egyre fiatalabb gyerekek is élnek vele, arról nem is beszélve, egy-egy péntek este után hány kiskorút visznek a mentők a toxikológiára.

Sajnos a mai világban, ha a szórakozásról van szó, a tinik nagy részének a kocsmázás-diszkózás jelenti a „baráti kikapcsolódást”. Serdülő korban pedig köztudottan nagy hatással van a kortárs csoport a gyerekre, és ha a berúgás a sikk, sokszor még a legjobb tanulók is belemennek a buliba. A baj ott kezdődik, hogy a szórakozás körülményei nehezen ellenőrizhetőek a szülők számára. A szabályozás ellenére a boltokban sokszor kiszolgálják alkohollal és cigarettával a 18 éven aluliakat, a party helyszínén nyüzsögnek a kétes alakok, ha nem figyelünk oda, bármit beletesznek az italokba stb. Ezek a hírek cseppet sem megnyugtatóak. Illegális drogokat pedig nemes egyszerűséggel az internetről is rendelhetnek…

Jogos a kérdés, mit tegyen a szülő? Hogyan közelítsen a témához? Hogyan beszélje ezt meg a gyerekkel? Meddig és kikkel merje őt elengedni? stb. Nem egyszerű a kérdés, mert egy idő után egyre nehezebb egy tininek megtiltani, hova menjen. Mint ahogyan a fesztiválozással kapcsolatban is kifejtettem, nem biztos, hogy a totális tiltás a legcélravezetőbb megoldás. Valamennyire meg kell bízni a gyerekben és persze önmagunkban, hogy sikeresen neveltük és nem fog elzülleni. Persze a diszkóbalesetes, drogtúladagolós, öngyilkosságos híreket hallva érthető az aggodalom, de talán mi is tehetünk valamit az ügy érdekében.

Felesleges magunkat azzal áltatni, hogy a mi gyerekünk biztosan nem fog soha meginni egy pohár sört/bort/pálinkát. Előbb-utóbb fog. Ha a családban van hagyománya az alkoholfogyasztásnak, talán érdemes az első korty alkoholt közösen elfogyasztani. Elvégre a szülinapi koccintáskor a 16 éves gyereket is megkínálhatjuk. Persze az sem árt, ha őszintén (hitelesen) tudunk beszélgetni a gyerekkel az alkohol, drog és cigi veszélyeiről, akár elrettentő példákat is alkalmazva. Iskolai és egyéb drogprevenciós programokon pedig szakemberek hívják fel a figyelmet a szerhasználat káros következményeire. Azt hiszem az esetek nagy részében mégis bekövetkezik az, hogy ittasan jön haza a gyerek. A szülők többsége teljesen jogosan ilyenkor jól megmossa a gyerek fejét, de van, aki csak röhög rajta. Ez utóbbi nem túl szerencsés reakció, mert tulajdonképpen az ivászatot legitimizálja.

Mielőtt teljesen kétségbe esnénk, jó ha nem felejtjük el, a serdülőkor egy átmeneti időszak, és attól mert részegen jön haza a gyerek, még nem lesz masszív alkoholista. (Ez annál egy kicsit bonyolultabb) Nehéz ebben a témakörben konkrét tanácsokat adni, mert minden eset egyéni, és a tinik világa olykor kiismerhetetlen. Viszont mivel eléggé idősek már ahhoz, hogy belássák, a tetteiknek (sokszor súlyos) következményei vannak, jó ha ezt érzékeltetjük velük. Adott esetben, ha éjszaka az utcán vergődve elkapja a rendőr a csapatot kukarongálás közben, vagy részegen jön haza, netalán drogozott, megérdemli méltó büntetését. A lelkiismeretére apellálva a legnagyobb higgadtsággal közöljük vele csalódottságunkat, mert a nagy ordibálással inkább csak azt érjük el, hogy visszabeszél, és úgy érzi ez a büntetése. Aztán persze ki-ki belátása szerint járhat el.

Az igazán súlyos tragédiák/elzüllések mögött azonban komoly családi problémák húzódhatnak. Ha úgy érzi, gyermeke rossz úton halad, mindenképpen forduljanak szakemberhez. (pl. pszichológus, pszichiáter vagy családterapeuta) A szülőknek ebben a korban (is) nagyon oda kell figyelni a gyerekeikre! Nem szabad struccpolitikát folytatni, ha a szerhasználatról van szó! Tudni kell különbséget tenni a csínytevésnek minősülő berúgás és a komoly szerfüggőség között. Hiába idősebb már a gyerek, a felelősség (főleg amíg kiskorú) leginkább a szülőket terheli! Figyelje meg, mi változott a viselkedésében, szokásaiban, kikkel barátkozik és hova jár. Ha bármilyen gyanús dolgot észlel, próbálja vele megbeszélni, de ha nem megy, kérjen segítséget. Szerencsétlen Amy Winehouse-nak is az lehetett a veszte, hogy senki nem segített neki…

A DADA (Drog, alkohol, dohányzás, AIDS) rendőrségi programról

Drogambulancia

Anonim Alkoholisták

Drog-Stop anonim telefonvonal

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

kép forrása: www.thedrugrehab.com

Itt a nyár, vele együtt a nyári szünet és már javában benne vagyunk a fesztiválszezonban. Szinte minden hétvégére jut egy. A szülők fejében pedig ott zakatol a kérdés: elengedjem vagy sem a gyereket? Hát az mindenesetre tény, hogy egy party-hétvége távol az otthontól kicsit több veszélyt tartogat, mint egy megszokott buli, de azt hiszem a „vajon jól neveltük-e a gyereket” kérdés nem most fog eldőlni. Az már sokkal korábban eldőlt…

A kamaszok előszeretettel mennek szembe a családi szabályokkal, nem kivétel ez alól a szórakozás kérdése sem. A szülőnek pedig a hideg futkos a hátán, vajon gyermeke mit csinálhat az éjszakában, és rettegve „várják” azt a bizonyos telefont a rossz hírrel, hogy valami baj történt.

Pszichológiai elméletek alapján a serdülőkor egy olyan fejlődési szakasz, melyben az identitás kialakítása történik. Önmagunk megtalálásához azonban kríziseken át vezet az út. Kisgyermekkortól kezdve a szülők alakítják, nevelik gyermekeiket, de serdülőkorban a kamaszok elkezdenek az eddigi normák ellen lázadni. Mindez fontos része a személyiségfejlődésnek. Ahogyan a bevezetőben is említettem, kamaszkorra a szülői nevelés (bizonyos mértékben) befejeződött. Ez egyben a számvetés ideje is. Mostanra eldől, vajon mennyire sikerült a szülőknek a családi értékeket, normákat átadni gyermeküknek. Persze a tinik a kamaszkor kezdetén (de később is) mindenféle szabállyal igyekszenek szembemenni. Sokszor valóban eléggé kétségbeejtő is, ha az addig rendes, szófogadó gyermek hazudozni kezd és mindenben ellentmond szüleinek. Nem feltétlenül kell azonban kétségbeesni és vasszigorral fenyegetőzni!! Bármennyire is kilátástalannak tűnik, ez egy átmeneti kor. Azért, mert most éppen hazugságon (cigizésen, iváson stb.) kapjuk a kamaszt, még nem kell egyből azt gondolnunk, notórius hazudozó (bagós, alkoholista stb.) felnőtt lesz belőle. A serdülőkor végére általában megnyugszanak a kedélyek, és ha a nevelés sikeres volt, a fiatalok visszatérnek a szülői értékrendhez. A felnőttek gyakran elfelejtik, milyen volt gyermekként. Ideális esetben mostanra Önnek is van egy jó (felnőtt-felnőtt) kapcsolata a szüleivel, és a tőlük kapott értékeket igyekszik épp beleplántálni gyermekébe.

De mégis adódik a kérdés, mit tegyen, ha lázadó gyermeke épp egy fesztiválra/buliba készül, melyet Ön veszélyesnek tart? Egyfelől megtilthatja, mert megteheti. Mindent megtilthat neki. Sőt azt is előírhatja, milyen színű zoknit vegyen fel. A kérdés csupán az, mire megy a vasszigorral? Mi lesz, ha a fiatal 18 évesen kirepül otthonról, és akkor issza majd meg az első pohár italt? Örömében (és részegségében) fejest ugrik az első szökőkútba? Másfelől teljesen szabadjára engedheti, mondván nagy vagy már fiam, azt csinálsz, amit akarsz. Ez is egy megoldás, bár nem mindig szerencsés.

A legideálisabb azonban az, ha tudunk egyezkedni a gyerekkel. Megbeszélni, hova készül, kikkel, mik a tervei, mikor jön haza. Ha egy buliról van szó és ő éjfélig szeretne maradni, de mi már legszívesebben 10-kor hazaküldenénk, megegyezhetünk vele a 11 órában. Így ő is érezheti, hogy érvényesül az akarata, mi pedig milyen jó fejek is vagyunk, engedünk neki. Közben persze mégis örülünk annak, ha hazajön az utolsó busszal. Serdülőkorban sokszor óriási csaták zajlanak, de ezek nemcsak a gyerekről, hanem a felnőttekről is szólnak. Sokan elfelejtik ugyanis, hogy a kicsi gyermekből idővel önálló felnőtt lesz. A 3 éves még nem döntheti el, hétvégén mikor akar lefeküdni, de egy 17 évesnél ebbe aligha szólhatunk bele.

Azt hiszem összességében a nevelésnek az a legnagyobb kérdése, mikor, hogyan és mit engedünk meg a gyermeknek. Az idő múlásával ugyanis nekünk magunknak is le kell válni gyermekünkről úgy, hogy fokozatosan egyre nagyobb teret biztosítunk számára. Sajnos, ha a leválás folyamata nem zökkenőmentes (nincs szabad akarata vagy túlságosan is laza a gyermek) később komoly problémák adódhatnak. Ha úgy érzi, elakadt kamasz gyermeke nevelésében, forduljon szakemberhez. Néhány alkalmas tanácsadás sokat segíthet, és a szülő is érezheti, nincs egyedül az olykor kilátástalannak tűnő helyzetben.

Visszatérve a fesztivál kérdésére, nem tudom megmondani mi a jó, menjen-e vagy sem. Talán inkább beszélje meg gyermekével. Sokszor mást úgysem tud tenni, minthogy megbízik benne!!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép forrása: www.novafm.au

Minden kedves édesapának sok boldog Apák napját kívánok! Szóljon ez a nap is a családi összetartásról, szeretetről!

Az Apák napját a 20. század eleje óta ünneplik Amerikában az Anyák napja párjaként. Magyarországon 1994-ben honosodott meg. Ilyenkor nemcsak az apaságot és a szülői szerepet méltatjuk, hanem férfi elődeinkre is megemlékezünk. 

Amerikában egy bizonyos Mrs. Dodd édesapja tiszteletére, aki anyja halála után egyedül nevelte fel hat gyermekét, alapította meg az Apák napját. Az első ünnep 1910. június 19-én volt. A katolikus egyház a hagyományokhoz híven március 19-én, Szent József napján tartja.

Az Apák napját világszerte számos különböző időpontban ünneplik, Magyarországon június harmadik vasárnapján.

Szeressék egymást ezen a napon is!

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

kép forrása: www.caption.it

Bemutatkozásom a Koraszülött.com portálon

Bojti Andrea gyermekpszichológus vagyok. Diplomámat az ELTE pszichológia szakján szereztem Alkalmazott fejlődéspszichológia és Egészségpszichológia szakirányokon, de külföldön, a Kölni Egyetemen is volt alkalmam tanulni a szakmát. Jelenleg a Budai Gyermekkórház Gyermekgyógyászati Rehabilitációs Osztályán és a Heim Pál Gyermekkórház Neurológiai Osztályán dolgozom pszichológusként.

A koraszülöttekkel való foglalkozás már egyetemen a szívügyem volt, diplomámban igen kis súlyú (1500 gramm alatti) születési súllyal született babák viselkedését kutattam. Kórházi munkáim során nap mint nap találkozom krónikus beteg gyermekekkel és szembesülök a családok mindennapi nehézségeivel. Nincs annál nagyobb félelme az embernek, mint hogy gyermeke betegen vagy valamilyen rendellenességgel szülessen. Ebben a helyzetben kiemelten fontosnak tartom a családok megfelelő támogatását, ám magam is tapasztalom, mennyire kevés információ áll a koraszülöttek és más sérült gyermeket nevelő szülők rendelkezésére. Számos kérdésben elbizonytalanodhatnak, legyenek azok a betegség/állapot elfogadásával, neveléssel, az egészséges testvérekkel vagy a házassággal kapcsolatosak. Szeretnék Önöknek segíteni azzal, hogy a szakterületemmel kapcsolatos kérdésekben megkereshetnek.

Kérdéseiket vagy az andrea.bojti@gmail.com címen tehetik fel, vagy, ha többen tanulhatnának az esetből, a topikomban ezen oldal fórumán.
Gyermekpszichológiai témában további érdekes cikkeket olvashatnak blogomon vagy a blog Facebook oldalán.

 Múltkor egy kétségbeesett szülő azzal keresett meg, hogy négy éves kislánya a nagypapa halála óta teljesen „megzavarodott” és bizarr dolgokat mond, pl. most már szerinte ki kéne ásni a nagypapit és hazavinni. Magamban jókat tudok derülni a cserfes négyévesek „meglátásain” és igyekeztem az anyukát megnyugtatni, hogy a kislány nem „bolond”.

Egyvalamit szögezzünk le: Az örök élet szérumát még nem találták fel. A halál ugyanúgy életünk része mint a születés. Éppen ezért bármennyire nehezünkre esik erről a témáról is beszélnünk kell gyermekünkkel. Ideális esetben természestes a halálról való kommunikáció, de a nyugati keresztény kultúrában valahogy tabutémává vált. Félünk a haláltól és nem szeretjük az ezzel kapcsolatos kérdéseket bolygatni, ellentétben mondjuk egy buddhista szerzetessel, aki sokkal könnyebben képes elengedni a szeretett személyt. Más kultúrákban az ún. patológiás gyász jelensége is ritka, és az embereket kevésbé frusztrálja az elmúlás ténye.

Mivel mi felnőttek is nehezen tudunk mit kezdeni a halál gondolatával, nem meglepő, hogyha gyermekünkkel kell beszélni róla, még inkább elfog a szorongás. Hogyan mondhatjuk meg neki, ha meghalt egy általa szeretett személy? Titkoljam? Találjak ki valami hazugságot, hogy csak elutazott? Nehéz kérdések ezek. Talán először a szülőnek önmagának kéne rendbe tenni gondolatait az őket ért veszteséggel kapcsolatban. A gyerek úgyis megérzi, ha baj van. A legrosszabb, amit tehetünk, ha titkoljuk vagy hazudunk neki. A titok a legnyomasztóbb és legrombolóbb dolog az életében.

Ha beszélhetünk „ideális gyászfolyamatról”, akkor az az alábbiak szerint alakul egy gyermeknél. Először is nincsenek titkok az elhunyt személy halálával és annak okaival kapcsolatban. Nehezebb feldolgozni a veszteséget, ha az hirtelen vagy valamilyen erőszakkal, brutalitással következett be. Ha nem is a legnagyobb részletességgel, de ilyen helyzetekben is el kell mondani a kicsinek mi történt. Legjobb, ha ő is érezheti, nincs egyedül a fájdalmával, a család többi tagja is osztozik benne. A következő kérdés általában a temetésel kapcsolatos. Részt vegyen-e rajta vagy sem? Sokan azt gondolják, a temetés nem gyereknek való, sőt beszéltem már olyan huszonévessel is, aki életében nem volt még. A pszichológia álláspontja szerint az egészséges gyász része a temetésen való részvétel. Ha jobban belegondol, nem véletlenül alakultak ki rituálék az élet fontos eseményei körül. Ezek segítenek megérteni, feldolgozni a történteket. Persze azt nem gondolom, hogy egy kisgyereknek a nyitott koporsó mellett kell állni, de magán a szertartáson jobb ha jelen van.

Mielőtt bárki megkérdezné, természetesen a halál kérdésének megközeítésében fontos a gyermek életkora. A csecsemők is érzékelik a fájdalmat, illetve a nagyon közeli hozzátartozó elveztését, de ők leginkább a szülők érzésein keresztül. Az anya szomorúságát kisbabája is érzékeli, és emiatt egy percig ne legyen senkinek lelkiismeret furdalása! A gyászfolyamatnak ez egy természetes része, idővel enyhül a fájdalom, és ezt majd a kicsi is érzi. Kisgyermekkorban a gyerekek világképe, mint a bevezetőben a négy éves kislányé, eléggé meseszerű. Általában maguk a szülők is ilyen köntösbe burkolják a témát, így könnyen előfordulhat, hogy a kicsi az “angyalokkal társalog”, de ez még közel sem tekinthető patológiásnak. A halálról való reális gondolkodás 8 éves kor körül jelenik meg. Ekkor a gyermekek már többet kérdeznek, szeretnék jobban megérteni a helyzetet. Később serdülőkorban pedig már felnőttként kell a kérdéshez hozzáállnunk. Természetesen (minden életkorban) a gyászfolyamat a gyermekeknél is végbemegy, így az elején őket is sokként éri a hír, sokat szomorkodnak, nem akarják elhinni a történteket, haragszanak a világra majd végül belenyugszanak. Így van ez rendjén. Patológiás gyászról akkor beszélhetünk, ha egy év után sem képes valaki elfogadni, feldolgozni szerette halálát. Ilyen esetben érdemes szakemer segítségét kérni.

Végezetül még egy nagyon fontos gondolatot szeretnék megosztani Önökkel. Szülőként sokan azt hiszik, nekik nem szabad gyermekük előtt kifejezni szomorúságukat, főleg nem sírhatnak, hiszen mi lesz akkor a szülői tekintéllyel, nekik erősnek kell maradni. Azt nem mondom, hogy nincs ebben igazság, a szülő tényleg egyfajta védőbástya gyermeke számára, de a gyászt mégis jobban enyhíti, ha az ember megoszthatja szeretteivel a fájdalmat. A kicsinek így nem kell szomorúságát elfojtania, nem érzi majd egyedül magát bánatában. Emlékszem néhány éves koromban, mikor az anyám nagyanyja meghalt, ott sírtunk együtt az ágyon. Én utólag erre úgy emlékszem, nagyon sajnáltam anyámat. De ez inkább közelebb hozott hozzá.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Ma a kórházban megkértem egy 15 éves lányt, rajzolja le a családját. Hosszas gondolkodás után a képre az alábbi személyek kerültek: a bal térfélre édesanyja, nevelőapja, féltestvére és nevelőapja előző házasságából való gyermeke; a kép jobb felére édesapja, nevelőanyja, nevelőanyja előző házasságából született gyermeke és a nagyszülei. Tudják még követni a szálakat? (Nekem nehezen sikerült.) Ja, mellesleg ő saját magát nem rajzolta rá a képre…

Napjainkban a család fogalma mintha kicsit átértelmeződött volna. Sok minden változott nagyanyáink óta. Nemcsak jogilag könnyebb felbontani egy házasságot, de a társadalom is jobban tolerálja a válást. Régebben a hagyományos családforma megrendíthetetlennek tűnt. Sem a vallás, sem a környezet, sem a család nem hagyta felbomlani a házasságot. Ám ha jobban belegondolunk, akkoriban sem lehettek boldogabbak és elégedettebbek az emberek a párkapcsolatukban, de talán jobban megbékéltek helyzetükkel és inkább elkendőzték problémáikat. (Hovatovább a nők jogai, önálló boldogulási lehetőségeik is a XX. századi emancipációs vívmányoknak köszönhetőek.)

A modern nyugati fejlett társadalmakban az egyéni, individuális érdekek kerülnek előtérbe. Az önállóságra törekvés érzelmi szinten is megjelenik. Ha valaki boldogtalan a párkapcsolatában, már egyre kevésbé marad benne egy destruktív viszonyban csak azért, hogy a család érdekeit helyezze előtérbe. Mint ahogyan az apákról szóló cikkemben is írtam, miért kéne pl. egy iszákos emberrel együtt maradnia egy nőnek csak azért, hogy a környezete azt lássa, nekik egyben van a családjuk? Nem kell, és azt se higgyük, nagyanyáink idejében nem voltak alkoholisták! De voltak, viszont az asszonyok szoknyái is több mindent eltakartak.

A megváltozott családi szerkezetről és annak hatásairól a gyermekekre regényeket lehetne írni (fogok is többet posztolni róla). Ennek a cikknek a kapcsán a kérdésem az, vajon mi a jobb? Pusztán a gyermekek kedvéért együtt maradni és a családi idillt fenntartani, vagy felbontani a hagyományos családi modellt. Természetesen ez is mint oly sok más kérdés, mindig attól függ. A legfontosabb a higgadtság, és az összes körülmény figyelembe vétele, ha kell, szakember segítségével. Nincs annál rosszabb, mint amikor az egymást megutáló szülők folyamatosan a másikat szidják a gyermeknek! De ne kanyarodjunk el ennyire a válás témája felé, arról egy másik bejegyzésben írok majd bővebben.

Lényeg a lényeg, hogy a megváltozott családi körülményekhez tudatosan hozzá kell szoktatni a gyermeket. Egy mostohaanyának vagy mostohaapának is ugyanúgy megvan a szerepe, melyet ki kell alakítanunk. Fontos a viszonyokat tisztázni ahhoz, hogy a gyermek érezhesse, biztonságban van. Elrettentő példának hoznám fel egy másik esetemet, ahol a 14 éves tini most tudta meg, az apja valójában nem is a vér szerinti apja…Ez elég sokkoló! Előle eddig eltitkolták az igazságot, és most neki is titkolnia kell a testvérei (vagyis féltestvérei) elől. Az ilyen tisztázatlan viszonyok alapjaiban rengetik meg a gyermekek lelki világát. Bármennyire is fontosnak tartjuk saját egyéni boldogulásunkat, valahol mégis egy család vagyunk. Gyermekeink védtelenek és az ő érdekeiket nekünk szülőknek kell képviselni.

A családdal kapcsolatos kérdések sohasem egyszerűek, mert egyszerre mindig több embert érintenek. Ha elakadtak és kérdéseik vannak, keressenek szakembert! A családterápia (vagy a mediáció) segít rendezni a konfliktusos helyzeteket és kialakítani az új kereteket. Ha másért nem, gyermekeink érdekeinek a védelmében minden lehetséges segítséget vegyünk igénybe a kiegyensúlyozott, biztonságos körülmények megteremtéséhez.

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

kép forrása: www.alternativenergia.hu 

Minden kedves gyermeket, kicsiket és nagyokat egyaránt. szeretettel köszöntök Gyermeknap alkalmából! Kívánom, hogy szóljon ez a nap (is) a családi békéről, szeretetről, összetartásról!

A Gyermeknapot a világ számos országában ünnepnap. Törökországban ünnepelték először 1920-ban és leginkább a volt kommunista országokban vált népszerűvé. Magyarországon 1931-től ünneplik május utolsó vasárnapján, míg más országokban június 1-én. Az ünnep célja, hogy megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és a gyermekjólét érdekében kifejtett küzdelemről.

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

kép forrása: www.silverresort.hu

Napjaink felgyorsult világában egyre hangsúlyosabb szerepet kap a tudatos egészséges életmódra való nevelés. Ami korábban természetes volt a gyermekek számára (jó levegő, elegendő mozgás, megfelelő táplálékbevitel), manapság egyre nehezebben elérhető. De miért is fontos ez a pszichés fejlődésben? Mert rendszert és kereteket biztosít, ami a kisgyermekek számára talán az egyik legfontosabb dolog az egészséges személyiség kialakulásához.

 Kezdjük először a táplálkozással. Nyilvánvalóan az egészséges táplálkozásról a legtöbb embernek orvosi szempontok jutnak eszébe úgymint az elhízás, cukorbetegség stb. kockázatai. A megfelelő vitamin és tápanyag bejuttatása a szervezetbe elengedhetetlen fizikai egészségünk megőrzéséhez. Ugyanakkor a rendszeres (lehetőleg napi ötszöri) étkezés a gyermekek napirendjében meghatározó szerepet tölt be, tulajdonképpen ezek köré szerveződik a napi program is. Gyermekpszichológusként fontosnak tartom, hogy az evésnek legyen egy rituáléja. A legideálisabb az, ha családi programként is determinálhatjuk, hiszen egy közös ebéd vagy a menü elkészítése kiváló alkalmat ad a családi beszélgetésekre, a napi történések megvitatására. Egy szépen megterített családi vacsoraasztalon elfér a zöldség, gyümölcs is, és a gyermekek elsajátíthatják az egészséges táplálkozás mikéntjét. A rendszertelen étkezés összekuszálja a hétköznapokat. A kiszámíthatatlanság számos későbbi probléma okozója lehet, és itt nemcsak az elhízás kockázatára gondolok. Apropó elhízás! Kórházi munkám során sokszor találkozom túlsúlyos gyermekekkel, akik bizony rendszeresen ki vannak téve az emberek rosszalló tekintetének, a gúnyos megjegyzéseknek, melyek sokszor maradandó lelki problémák okozói.

Figyeljünk oda gyermekeink táplálkozására! Ne hagyjuk, hogy fölösleges kalóriákkal tömjék magukat. Tényleg édességet kell adnunk nekik a szeretetünk jeléül? Vagy gondoljunk bele, mit tanul a gyermek, ha a csokit jutalomnak tekinti? Hányszor hallom a szülők szájából, hogy ha ügyes leszel kisfiam, veszek neked csokit a büfében… Sajnos ezzel a gyermek azt tanulja meg, hogy a jutalom érdekében viselkedjen jól, ne pedig saját meggyőződéséből.

Összességében láthatjuk, hogy az étkezés napjainkban már nemcsak a testünk táplálásáról szól, hanem számos más szerepet is betölt életünkben. Éppen ezért pszichés szempontból is fontos figyelembe venni a jelentőségét.

Az egészséges életmódra való nevelés szerves része a sport, a mozgás szeretete. Akárcsak az étkezés, a sportolás is keretezi a gyermek életét. Kitartásra nevel, remek csapatépítő funkciója van, rendre tanít és még sorolhatnám. Az iskolában egyre nagyobb a nyomás a tanulókon, melyet kiválóan old a fizikai terhelés. A magam részéről üdvözlöm azt az ötletet, hogy minden nap legyen testnevelés óra az iskolákban. A sport bátorságot ad, a győzelem dicsőséggel jár, a nyerés lehetősége motivál. Az evéshez hasonlóan a sportolás is összehozza a családot, legyen az egy síút, túrázás, kirándulás vagy egy nap a strandon.

Közhelynek tűnik, de mégis igaz a mondás, hogy ép testben ép lélek. Szeretném hangsúlyozni, hogy az egészséges életmód kialakítása a gyermeknevelés része, és akárcsak az élet más területein, a szülői minta követendő a gyermek számára, tehát a leginkább akkor lehetünk hitelesek, ha mi magunk is egészségesen élünk. Rohanó világunkban sajnos ezt egyre inkább tudatosítani kell magunkban!

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!

Az alábbiakban szeretném bemutatni Ranschburg Jenő gyermekpszichológus néhány könyvét, melyek hasznos és jól érthető olvasmányok a család számára.

Elsőként ajánlom a Szülők könyve című kötetet minden olyan szülőnek, (vagy leendő szülőnek) akik átérzik a szülői szerepkör jelentőségét és felelősségteljesen gondolkodnak a gyermeknevelésről. Főbb témakörök: a gondolattól a megvalósulásig, a születés utáni időszak: csecsemőkor, majd a kisgyermekkortól az iskolakezdésig. A könyv részletesen szemlélteti az egyes korokban megjelenő problémákat és az esetleges megoldásokat.

Érdemes elolvasni továbbá a Mit rontottunk el? című könyvet. Gyermekekkel, gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésekre válaszol Ranschburg Jenő. A hozzá érkezett levelekből és válaszokból álló kötetből a tanácstalan szülő rengeteget tanulhat.

Ha tetszik a blog, lájkold a Facebookon!