Kevés annál rosszabb érzés lehet egy szülő számára, mint azt látni, imádott gyermekei ölik egymást. Az emberen úrrá lesz a kétségbeesés és minden igyekezetével azon van, hogy rendet tegyen. Csakhogy egy óra múlva minden kezdődik előről... Jogos tehát a kérdés, mi is egyáltalán ez a jelenség és hogyan lehet kezelni? Miért nem tud a két gyerek békében meglenni egymással?
A testvérféltékenység egy természetes jelenség, nem lehet megkerülni. Ha jobban belegondolunk és megértjük az ide vonatkozó elméleteket, könnyebben elfogadhatóvá válik a szülő számára.
Nézzük először az alap esetet. Megszületik a család várva várt első gyermeke, aki azonnal a figyelem középpontjába kerül. A nagyszülőktől kezdve a nagynéniken át mindenki az ő kegyeit lesi, neki hozzák az ajándékokat, őt dédelgetik, szeretgetik. Aztán idővel megszületik a második gyerek, a „trónkövetelő”. Azért nevezem őt trónkövetelőnek, mert az első gyermek szempontjából ő az. Bármennyire is igyekszik a család a két testvért egyenlő bánásmódban részesíteni, az elsőszülöttek ilyenkor átélik az ún. "trónfosztás élményét". Ez egy szükséges, normatív krízis a számára.
A nagyobbik gyerek helyzetét azzal könnyíthetjük, ha jó előre tisztázzuk vele, mire számíthat majd, amikor jön a tesó. Bármennyire is kevés köztük a korkülönbség, már akkor beszéljünk az új családtag érkezéséről, amikor még csak a pocakban van. Próbáljuk neki elmagyarázni, miben fog majd megváltozni az élet ezután, ki lesz egyáltalán a testvére, hiszen eddig még nem volt neki, honnan tudná, hogyan viszonyuljon majd hozzá? A legfontosabb pedig annak kifejezése, hogy anya és apa mindkettőjüket egyformán szereti. Nincs köztük különbség. Érdemes vele a családban, ismerettségi körben látott többi testvérkapcsolatról is beszélni.
Ha megérkezik a tesó, próbáljanak meg a nagyobbra minél több külön időt szakítani. A kicsi eleinte úgyis sokat alszik majd, ilyenkor nyugodtan lehet anyás, apás programokat szervezni a naggyal. Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés, mennyire érdemes az elsőszülöttet bevonni a kicsi körüli teendőkbe. Erre a válasz az, hogy amennyire ő szeretné. A kislányok általában nagyobb kedvet éreznek besegíteni a mamának, de ne erőltessük mindenáron a dolgokat. Ne kövessük el azt a hibát, főleg ha már idősebb testvérről van szó, hogy a szülő kvázi harmadik szülőt csinál a nagyobbik gyermekből. (ezt a szakma parentifikációnak nevezi) A kicsi nevelése nem az ő feladata. Egy testvért nem lehet azzal terhelni, hogy szülői szerepbe kényszerítjük, rárakva ezzel az összes neveléssel járó felelősséget! Ha jobban belegondolunk egy ilyen felállásban értelemszerűen még inkább megjelenik a testvérféltékenység. Legjobb tehát, ha csak annyit segít a nagyobb, amennyit szeretne. Ne lepődjenek meg akkor, ha némely helyzetben még élvezni is fogja, hiszen nincs annál jobb érzés mint látni, hogy a kicsi még bekakil, de neki már nem kell a pelenka.
A kisebb testvér szemszögéből egészen más a helyzet. Neki soha nem adatott meg az elsőnek járó kitüntetett figyelem. Éppen ezért igyekszik már az elejétől minél jobban felhívni a figyelmet magára. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor a második gyerkőc (főleg ha ő a középső a családban) sokkal harsányabban viselkedik. Az ő szempontjából az idősebb testvér lehet egy "legyőzendő ellenség", főleg akkor, ha a szülők mindenben hozzá hasonlítják. Nem szerencsés ez a hozzáállás. A második gyermek is egy önálló személyiség, nem követheti folyton a testvére útját, neki is biztosítani kell a lehetőséget a kibontakozásra. Idővel persze változhat a helyzet, és akár még fel is nézhet a kicsi a nagyobbra.
A harmadik testvér érkezése esetében a helyzet sokmindenben hasonlít az előzőekhez. Az a jelenség azonban sok családban előfordul, amikor a kicsi a kicsi szerepbe kerül. Ezzel egyrészt ő könnyen visszaélhet, de ha jobban belegondolunk, van benne egyfajta leminősítés is. Főleg akkor nehéz a kicsinek, ha nagy a korkülönbség a nagyok és közte. Bár sokszor annyira nagy is lehet, hogy a legkisebb inkább egykeként éli az életét.
Bármennyire is igyekszünk mindent megtenni, hogy gyermekeinket egyformán kezeljük, akarva-akaratlanul adódhatnak olyan helyzetek, amikor megjelenik köztük a rivalizálás. Ha valami apró-cseprő vitáról van szó, jobb ha nem avatkozunk bele. Oldják meg egymás között! Ha komolyabbra fordul a helyzet (ütlegelés, csúnya beszéd) magát a helytelen viselkedést tiltsuk. Igazságot tenni úgysem tudunk köztük, mert a „ki kezdte?” kérdés sohasem egyértelmű. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a kisebb védelmére kelnek, de ezt nem szabad. Képzeljék el mit érezhet a nagy ilyenkor. Mi van, ha tényleg a kicsi kezdte, és őt igazságtalanul szidja le? Teljesen érthető módon megharagszik majd Önre is és a tesóra is, és legközelebb még nagyobb indulattal veszekszik majd. Sokszor bele sem gondol az ember abba, mennyire pengeeélen táncol, amikor igyekszik egyenlően bánni gyermekeivel. Egy-egy elejtett leminősítő, összehasonlítgató mondat máris belobbantja a tüzet.
Általánosságban annyit még hozzáfűznék a témához, hogy érdemes tudatosan úgy alakítani a hétköznapokat, hogy minden gyerekre jusson egyenként némi szülői odafigyelés. Ha éppen ki kell ugrania a boltba egy tejért, hívja magával az egyik gyereket, mondván ez most anyás/apás program. De ugyanígy a főzés/szerelés/takarítás is átminősülhet. Ha pedig gyermekének van valamilyen hobbija, sportol vagy szakkörre jár, abban is támogathatjuk őt úgy, hogy érezze, ez csak az ő kiváltsága. Azon pedig ne lepődjön meg, ha középső gyermek ebből kifolyólag valamilyen teljesen más életutat választ.
Ha kérdése van a témával kapcsolatban, küldjön e-mailt az andrea.bojti(kukac)gmail.com címre vagy írjon a blog Facebook oldalán!
Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!
Kép forrása:bellafellacribbeddingsets.wordpress.com
