Honnan tudjuk meg, hogy zseni a gyerekünk? Lehet-e egyáltalán gyerekkorban zseniségről beszélni? Ártunk vagy használunk azzal, ha a gyermekünk különleges képességeit túlhangsúlyozzuk? Bojti Andrea pszichológust, a Gyermekpszichologus blog íróját kérdeztük arról, hogy szakértői szempontból hogyan is kell értelmezni ezt a kérdést.

Mai világunkra jellemző egyfajta versenyhelyzet, mindenki különleges szeretne lenni. Ez sokszor már a gyerekkori névválasztásnál is megjelenik, és utána ez folytatódik az óvodában, iskolában. Megjelennek a vélt vagy valós különleges képességei a gyereknek, szakkörről szakkörre járatjuk, de vajon ezzel szolgáljuk-e a valódi célt: a tehetségének gondozását?

– Minél fiatalabb egy gyermek, a teljesítményét annál inkább külső tényezők motiválják. Ezek közül a legfontosabb a szülő elismerése és szeretete. Meghatározó tehát a szülők preferenciája a gyermekek szakkörválasztásában. Később, ahogy fejlődik a gyermek, úgy tudja egyre inkább érvényesíteni saját elképzeléseit. Ekkor már előfordulhat, hogy szíve szerint abbahagyná például a zenetanulást. Ilyenkor talán a legnagyobb kérdés az, hol van a határ az egészséges kitartásra nevelés és a túlzott szülői erőltetés között.

– Létezik a zseni fogalma és jelensége, de nehéz a meghatározása. Általánosságban magas intellektusú gyermeknek nevezzük azt, aki hamarabb vagy jobb színvonalon teljesít mindent a kortársaihoz képest. Kisgyermekkorban léteznek úgynevezett életkori sztenderdek, melyek mentén jól mérhető a gyermek teljesítménye. Például, ha egy 4 éves a 6-7 évesek szintjén teljesít, akkor őt nevezhetjük magas intellektusúnak. Később ez már nem ennyire kézzelfogható.

Rengeteg a gyerekfejlesztéssel foglalkozó program, lehetőség. Mennyire érdemes élni ezekkel, és mikortól mondható, hogy a szülő túlterheli a gyerekét? Kell egyáltalán fejleszteni egy egészségesen fejlődő gyereket?

– Az egészségesen fejlődő gyerme­­keket nem kell fejleszteni. Fejlesztést az a gyermek kapjon, amelyik valamilyen hátránnyal, fejlődési elmaradással vagy fogyatékkal él. Az egészségesen fejlődő gyermeknek teret kell biztosítani a szabad játékra, és játékos keretek között lehet tágítani az érdeklődési körét. A leginkább azzal „fejleszthetjük”, ha szeretettel foglalkozunk vele, játszunk, és közösen fedezzük fel a világot.

A különleges képességgel, tehetséggel megáldott gyermekek szülei rendszerint attól félnek, hogy a csemetéjük unja az iskolát. Mennyire valós ez a félelem?

– Tudom, hogy ez ellentmondásban van a mai szemlélettel, de már pedagógusok hangoztatják, hogy akár káros is lehet, ha a gyermeket írni-olvasni tanítják az iskola előtt. Sajnos egyre több a példa, hogy rosszul rögzülnek a tanultak, és aztán az iskolában nagyon nehéz korrigálni például a helytelenül tanult betűt. Unatkozhat tehát a gyermek az órán, de az ettől való félelem nem mindig jogos, ugyanis maga az iskola, az intézménybe járás, a társas programok is újdonságok.

A tehetséget gondozni kell, ez egyértelmű, de hol van az arany középút?

– Fontos, hogy a gyermek is élvezze, amivel foglalkozik, és ne menjen a szabadidő, a játék rovására a sok különóra. Kisiskolás korban jó, ha valamit sportol a gyermek, és ha van kifejezett érdeklődési köre, azzal foglalkozzon. Foglalkozzanak úgy vele, hogy közben nem telepszenek rá, de a fejlődését mégis segítik. Nem szabad erőltetni, és túlzott elvárásokat támasztani a gyermek irányában, mert könnyen érheti így kudarcélmény. Szeretettel és türelemmel kell teret biztosítani számára, hogy kibontakozhasson.

Melyek azok a korai jelek, amelyekből észre tudjuk venni, hogy a gyerek túl van terhelve? Létezik már gyerekkorban kiégés?

– A túlterhelt gyerek fáradékony, szomatikus tünetei vannak (fejfájás, alvászavar, hasfájás, szorongásos tünetek), koncentrációs nehézségek, levert hangulat vagy épp felfokozott érzelmi állapot, magatartásproblémák jelentkeznek nála.

A velem készült riport a Hetek c. magazinban itt olvasható!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Image courtesy of stockimages at FreeDigitalPhotos.net

Sokan azt gondolják, elkényeztetik a csecsemőt, ha egyből felveszik, amikor sír vagy éjszaka állandóan ringatják, esetleg együtt alszanak vele. A szomszéd gyereke kezdetektől a saját szobájában alszik egyedül, a sógornő kisfia viszont csak akkor hagyja abba a sírást, ha bekapcsolják a porszívót. Mi lesz, ha ezt megszokja, és később már nem lehet rajta változtatni? Hogyan lehet a kisbabákat megnevelni?

Rögtön az elején két dolgot szeretnék leszögezni, mindkettő egy Ranschburg előadás után ütött szöget a fejemben.

1. A csecsemőket nem lehet nevelni
2. A csecsemőket nem lehet elkényeztetni

Ez igaz akkor is, ha nehezen vagy könnyen kezelhető a baba. Tudjuk, hogy már újszülöttkorban megfigyelhetőek a különbségek a babák természetét illetően. Az egyik pici folyamatosan sír, nyöszörög, nehezen megnyugtatható, a másiknap pedig a hangját sem halljuk. A csecsemőkorral foglalkozó szakirodalomban viszonylag kevés szó esik arról, hogyan illeszkedik a baba természete a család többi tagjához. Egy bizonyos típusú anyukát a legkisebb sírás is megingat, míg más könnyebben viseli a nyűgös természetű babát. Az első időkben az alkalmazkodás, a másik megismerése a legnagyobb kihívás. Az első gyermek érkezése kelti életre a szülőszerepet, amit az apának és az anyának is meg kell tanulni. Ranschburg fogalmazott úgy (próbálom szó szerint idézni, de csak emlékezni tudok rá), hogy „az első gyermek feladata az, hogy ebből a két szerencsétlen fiatalból szülőt faragjon”. J

Ez így van rendjén! A baba érkezésével kovácsolódik a pár családdá. Ennek a folyamatnak pedig van egy természetes ritmusa. Idő kell hozzá, és lassan kialakulnak a családi szokások. Persze lehet vérre menő vitákat folytatni az együtt vagy külön alvásról vagy a szoptatás mikéntjéről, de valójában nem érdemes. A bölcs tanácsok mellett sokszor pont a spontaneitás és az a bizonyos megérzés veszik el, mely épp a legtöbbet segítene szorult helyzetben.

A kisbabával való szimbiózis idővel keretek közé kerül és kialakul egy követhető napirend. Ez nemcsak a baba, hanem az egész család számára fontos, hiszen a mindennapok így válnak kiszámíthatóvá. A kialakult szokások tükrözik a család habitusát, és ez családonként változó. Nem lehet tehát egyértelműen állást foglalni például abban a kérdésben, ki hogyan alszik a gyermekkel, mert a családok igényei különbözőek. A legfontosabb úgyis az, hogy szeressék a babát és egymást!

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép:Image courtesy of papaija2008 at FreeDigitalPhotos.net

Ajánlott cikkek:

Miért sír a baba? A babasírás 5 típusa

A szülés utáni depresszióról

Mint egy mágikus út a gyermeklélekhez, sokan úgy tekintenek a gyermekrajzokra. Következtetni szeretnének belőle, mi járhat a gyermek fejében, milyen kérdések foglalkoztatják.

Cikkemben a gyermekrajzok világáról lesz szó.

A gyermekpszichológia tudománya mindig használta és használja a mai napig is a gyermekrajzokat a diagnosztikában. Sokan azt gondolják, a szakember meglát néhány rajzot, és máris tudja, mi zajlik a gyermek lelkében. Ez azonban nincs így. A gyermeklélektan számára a rajz egy bizonyos típusú eszköz a megismerésre. Mi mindig kontextusban vizsgáljuk a gyermeket, a szülőkkel közös célunk a megismerés. A gyermekek rajzai nem misztikus alkotások és nem jóslunk belőlük, ahogy azt sokan feltételezik. A rajz (játék, mese) az az eszköz, melyen keresztül kifejeződik a gyermek érzelmi világa.

Enélkül a kontextus nélkül nem szabad messzemenő következtetéseket levonni a gyermekrajzok jelentéséről. Félreértelmezésre adhat okot például, ha a fekete színt sűrűn használó óvodást valaki depressziósnak titulálja. A fekete szín élénk, mély nyomot hagy a papíron. A legtöbb gyermek azért szereti használni, mert élvezi a vele való alkotás örömét. Szó sincs tehát hangulati zavarról, mégis találkozunk olyan esetekkel, ahol a gyermek rajzaiból próbál a környezete a lelki állapotára következtetni.

 A témában az M1 Családbarát című műsorában beszélgettünk. A videó itt tekinthető meg >>>(2015.03.02. A riport 1:14-nél kezdődik)

Mire következtethet a szülő a gyermek szabadon készített rajzaiból?

A legkézenfekvőbb arra következtetni, mi foglalkoztatja leginkább a gyermeket. A hercegnők, focisták, autók, virágok témaköre visszatérő motívumai a rajzoknak. Életkortól függően mindig megfigyelhető egy-egy kérdéskör, amely a leginkább foglalkoztatja a gyermeket. Előfordulhat az is, hogy az általánosságokon túl, szokatlan téma jelenik meg a rajzokon. Érdemes ilyenkor végiggondolni, hol találkozhatott vele a gyerek vagy történt-e mostanában valamilyen szokatlanság, változás az életükben. Példa erre, ha elpusztul a család kutyája, természetes, hogy a rajzokban is megszaporodik az ábrázolása, hiszen ez foglalkoztatja a gyermeket. Az események feldolgozásának a része a rajzban, játékban való megjelenítés.

A rajz készítésének módja is sokat elárul a gyermek természetéről. Az egész lapot betöltő, laza, lendületes vonalakkal rajzoló gyermekekre inkább jellemző a csacsogás és a nyitottság az idegenek felé. Ezzel ellentétben a lap közepén ábrázoló kisméretű, jól kidolgozott rajz készítője az életben talán megfontoltabb, precízebb mint első társa. A rendelkezésre álló lap kitöltése, a vonalvezetés, a kidolgozottság sokat elárulhat a gyermek működésmódjáról.

A színeknek és formáknak a szimbolikája szinte végtelen. Ugyanakkor ezekből messzemenő következtetéseket már nem lehet levonni. Sokszor azt sem tudhatjuk hol, hogyan, milyen instrukció hatására készült a rajz. Például a lányok előszeretettel használnak élénkebb, „lányosabb” színeket, míg a fiúk a kék-zöld színek kombinációt variálják előszeretettel. Így nehéz a színhasználatból bármilyen következtetést is levonni.

A gyermekpszichológiai vizsgálaton készült rajzok standard körülmények között keletkeznek, diagnosztikai céllal meghatározott tematikája mentén. (Pl. családrajz) A megismerés szerves része a rajzok megbeszélése. Minden esetben megkérdezzük a gyermeket, mit, hogyan, miért ábrázolt. A rajzok nyújtotta benyomásainkat, vélekedéseinek aztán megosztjuk a szülővel, és a közös munka része bármilyen további értelmezésük.

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy a gyermekrajzok vizsgálata nem egy misztikus, mágikus terület. A tapasztalt szakember számára a diagnosztikus rajzok kiegészítik a gyermekről alkotott képet, és a rajzokban (egyéb tesztekben) megjelenő motívumok vizsgálata a további közös gondolkodást segítik.

Ha egy szülő vagy pedagógus úgy látja, a gyermek rajzai nagyon megváltoztak, esetleg problémára is utalhatnak, minden esetben gondolják át a körülményeket. Egy rajz nem rajz. Figyeljék a gyermek munkáit, viselkedését otthon és óvodai/iskolai környezetben is. Átmeneti változások természetesen megfigyelhetőek a rajzokban, de a gyermek esetleges lelki problémáira ne csak a rajzokból következtessenek.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

kép:dreamstime.com

–  Minden más – összegezte röviden és velősen egy anyuka, amikor arról kérdeztük olvasóinkat: elsőszülöttüket és kisebb gyermekeiket máshogyan nevelték-e? Hiába tűnik egyértelműnek az igenlő válasz, sok szülőnek szorongást okoz, ha a gyermekei versengenek egymással, megint mások akár magát a kicsit stresszelhetik egy-egy hibás gyakorlattal.

 A kutatások rámutatnak: az elsőszülöttek jobban teljesítenek az iskolában, sőt, az IQ-juk is magasabb, ám nem genetikai okai vannak a különbségeknek, a nevelés a felelős amellett, hogy a szülők hajlamosak sikeresebbnek ítélni a nagyot kisebb testvéreiknél. Hiába bőséges, már-már végtelen az első- és másodszülöttek sorsát vagy a középső gyerek-szindrómát taglaló szakirodalom, a szakember óvva inti a szülőket – az egyébként a gyermekre is negatívan ható –  aggódástól és szorongástól.
– Minden gyermekem más. Én is változtam abban, hogy  a legkisebb gyermekemnél  nem siettetek már semmit, jobban kiélvezek minden pillanatot – osztotta meg tapasztalatait Fuisz Gabriella, négygyermekes édesanya, aki nem hasonlítgatja össze csemetéit. – Bármikor született kistesó, tudatos döntésem volt, hogy a nagyobbak is sokkal több figyelmet kaptak – tette hozzá.

 
Az életre nevelés része

Természetes helyzet a gyermekpszichológus szerint, hogy a szülők az első gyermek születésekor még tapasztalatlanok, és bár maximális figyelmet kap a kicsi, több idő jut felkészülni az érkezésére is, „rajta” tanulnak meg mindent, így a második, harmadiknál már rugalmasabbak lesznek. – Sok szülő rosszul éli meg, hogy kevésbé tud koncentrálni a második terhességére, majd a kisebb gyermekre, pedig ez normális – magyarázta Bojti Andrea, aki elmondta:    általános, hogy az elsőszülött gyermekek valamivel szorongóbbak, a teljesítménykényszer vagy megfelelni vágyás jobban hajtja őket, míg a kisebbek oldottabbak, ám jobban próbálják felhívni magukra  a figyelmet. – Különbözik a másod-, harmadszülött a testvérétől, és ez jó út arra, hogy elnyerje az ő kis helyét a családban – nyugtatott meg mindenkit a szakember.
Egy ikerpár édesanyja, Barnáné Varga Anikó arról számolt be: kislányai hiába egykorúak, teljesen más személyiségek, ezért más az igényük is – még a  nevelési módszereket tekintve is.  

   Fontos a felkészítés

Ahhoz, hogy szülőként tényleg ne kelljen a testvéri viszonyok miatt aggódni, már a páréves elsőszülöttel érdemes beszélni anya kerekedő pocakjáról és a testvérkapcsolatokról, ehhez akár az esti mese is hozhat mintát.
– Segítsünk megértetni a gyerekkel azt, ki is egyáltalán a kistestvér, mert ő még nem tudja, ki érkezik, hogyan kellene viszonyulnia hozzá – tanácsolta a gyermekpszichológus. –  „Mantrázhatjuk” az elsőszülöttnek, hogy a kis jövevény érkezése után  ugyanúgy fogjuk szeretni, és szeresse ő is a kicsit. Amíg a kistestvér baba, addig a „nagyot” sokmindenben meg lehet erősíteni: milyen jó, hogy ő már nem pisil a pelenkába, és még sorolhatnánk. Később már lehet nem csak közösen, hanem külön-külön is programokat szervezni a gyerekekkel, hogy mindenkinek meglegyen a privát ideje az anyás és apás programokra – fejtette ki Bojti Andrea.    

         
Hasonlítás helyett külön utak

 Hogy a későbbi összehasonlítgatást elkerüljük, keressük, mi a kisebb gyermek útja, miben tűnik ki, ne várjuk el, hogy az első nyomdokába lépjen.
– Ha mondjuk az elsőszülött humán beállítottságú, a kisebb miért ne teljesedhetne ki reál területen, vagy miért járnának ugyanarra a zeneórára? – folytatta a gyermekpszichológus, aki szerint érdemes másik iskolát választani a kisebbnek. – Így egy másik közösségben új kihívásoknak kell megfelelnie.   Ezekkel a megoldásokkal egészen komoly problémákat is lehet kezelni. De a kicsi motiválható: elmondhatjuk, hogy valamit csak ő tud, hogy büszkék rá a szülei. Minden gyereknek megvan a saját útja – tette hozzá.

Káros a felnőtt szerep

       Más a helyzet, ha 4-5 évnél nagyobb a korkülönbség a gyerekek között, hiszen akkor különböző életciklusban járnak, nem lehet összemérni egy kiscsoportos ovist az iskolás naggyal. Ebben az esetben adja magát a helyzet, hogy az életkoruknak megfelelően foglalkozzon velük a szülő  a gyermekpszichológus szerint, aki arra is felhívta a figyelmet: az elsőszülöttre ebben az élethelyzetben is ügyeljünk, hiszen a „te már nagy vagy, de ő még kicsi” és a hasonló magyarázatok károsak lehetnek, ha „igazságtevésként” használjuk. – Ha  a nagytól azt várjuk, mindig ő legyen az okos és ügyes, felnőtt-keretbe helyezzük, már-már nevelési feladatot ruházunk rá. Fontos, hogy mégse aggódjunk túl sokat, mert a normalitásba sokminden belefér – mondta Bojti Andrea.  

      
Testvérharcok

 A testvérféltékenységnek is szükségszerűen meg kell jelennie a gyermekpszichológus szerint, a szülőnek meg kell értenie, hogy egy kistestvér érkezése nehéz helyzet az elsőszülöttnek, de az életre nevelés része, hogy megtanulják a gyermekek kezelni az ebből fakadó indulataikat. – Nem reális, hogy ne legyen konfliktus  a gyerekek között – fogalmazott Bojti Andrea.

Öcsi, hugi? Mostoha? 

Mozaikcsaládok esetében, ahol elvált szülők vállalnak újra gyermeket,  mások a kihívások, elsősorban nem az első-vagy másodszülöttek konfliktusával kell megküzdenie a gyermekeknek. – Egy új családban a legnagyobb feladat kialakítani a családi   szerepeket. Nincs rá ősi, társadalmi minta, hogy a gyermek édesanyjának új párjának a fia a gyermeknek kicsodája, még szavunk sincs, így minden esetben máshogy alakulnak a szerepek. Fontos, hogy az első házasságból való gyermekek ne érezzék magukat kiszorítva, összetettebb esetükben a helyzet. Ezzel szemben az anya-apa-testvér-szerepek a közös tudattalan részei, évezredek óta hordozzuk magunkban ezeket a mintákat  – magyarázta a gyermekpszichológus Bojti Andrea.    

A velem készült riport a Délmagyarban jelent meg. Az alábbi linken található.   

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

További cikkek a témában:

Kistestvér születik

Hogyan kezeljük a testvérféltékenységet

kép:utahvalley360.com

Valóban 8-9 évesen kezdődne már a kamaszkor? Hogyan lehet kezelni a 9 évesek lázadását? Mi játszódik le a gyerekek lelkében 9-10 évesen? A kiskamaszkorról általában kevés szó esik, pedig egyre hangsúlyosabban megjelenő életszakasz. Ebben a cikkben a lélektani vonatkozásairól lesz szó.

A hagyományos (pl. az eriksoni) fejlődéselméletek szerint az óvodáskor után következik a kisiskoláskor, majd 13-14 évesen kezdenek a gyerekek kamaszodni. A kisiskoláskornak nevezett időszakot egy érzelmileg kiegyensúlyozottabb, inkább a teljesítményre fókuszáló időszakként említik, és ez valóban jól meg is figyelhető jelenség. Alsó tagozatban a gyerekek számára nagyon fontos a pedagógus elismerése és a jó jegyek megszerzése. Szeretnek kreatív feladatokat kapni, intenzíven elmélyülnek egy-egy sportágban és hobbitevékenységben. Fontos számukra a saját terület és rendszer kialakítása. A kis tanulósarokban az ő asztalán az ő ceruzái és füzetei vannak, a polcon pedig a matricagyűjtemény és a kedvenc játék.

A hagyományos elméletek szerint érzelmi szempontból ebben az életkorban viszonylagos nyugalom van a serdülőkori krízisekhez képest. Ugyanakkor egyre gyakrabban megfigyelhető, hogy a serdülőkor időben előre tolódik. Ennek okairól több elképzelés is létezik, de talán a fejlettebb, modernebb nyugati szemléletű világ hatásairól esik a legtöbb szó. A 21. században a gyermekek számára is egyre nyitottabb a világ. Tanulmányok tucatjai számolnak be arról, milyen hatással van a számítógép, tablet a kisgyermekek fejlődésére. 2 éves kisgyerek táncol az okos televízió előtt a mesevideóra és kezeli a távirányítót, a három évesek pedig profi tablet felhasználók. Így iskoláskorba érve már annyi információt kell tudni a gyermeknek kezelni, ami akár komoly megterhelést is okozhat számára. Megfigyelhető jelenség az is, ahogy a szórakoztatóipar megcélozza az egyre fiatalabb korosztályt. Zenei stílust, trendi filmeket, külön csatornákat gyártanak a kisiskolások ízlésének formálására. A „divat” begyűrűzik a gyerekközösségekbe, és aki kilóg, könnyebben kiszorul a gyerektársaságból. Tapasztalható, hogy már egészen fiatalon szembeszállnak a szülők akaratával a gyerekek annak érdekében, hogy megfeleljenek a közösségben, és ez a szituáció máris nagyban emlékeztet a kamaszkori lázadásra. Arról nem is beszélve, amikor néhány gyermek már eleve a nagyobb testvérektől tanulja a példát.

Ugyanakkor ez a lázadó viselkedés még nagyon ellentmondásos. Egyszer igazi kisgyermekként a babusgatásra vágynak, máskor pedig az ajtót is becsapják maguk mögött.

Család kiskamasszal

Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy a kiskamaszkor időszaka nem csak a gyerekről szól, hanem a családról is. A gyermekek fejlődésével a család rendszere is folyamatosan változik. A szülők szembesülnek azzal, hogy a kisgyerek megnőtt, iskolás lett. A korán kezdődő lázadás először ijesztő, sokszor tehetetlenséget szül. Honnan is lenne tapasztalata egy családnak a 8-10 évesekkel, ha eddig még nem neveltek ilyen korú gyermeket? A saját kamaszkorunkat pedig olyan könnyű elfelejteni felnőttként…J A szülők joggal szeretnék megóvni gyermeküket a világ rossz oldalától, és az ellenállás félelmet vált ki. Az eddig bújós, ölelgetésre vágyó óvodás kisgyerek hirtelen hátat fordít, és mérgesen kiabál. A felnőttek pedig ösztönösen ráparancsolnak, hogy ezt hagyja abba. Ez így természetes. Éppen ezért néha az segít a legtöbbet, ha tudomásul vesszük ennek az életszakasznak a meglétét és elkezdünk kamaszként gondolkodni a gyerekről. /Természetesen nem szó szerinti értelemben, csak elviekben/ Kiskamaszkorban egy-egy jól kommunikált helyzet könnyebben oldja a feszültséget és segít megalapozni a bizalmat a későbbi szülő-gyerek kapcsolatban.

Hogyan kezelje a szülő a lázadást?

A legtöbb szülő azt tapasztalja, hogy a tekintélyelvű nevelés már nem használ a kiskamaszoknál. Akárcsak a későbbiekben, meg lehet próbálni a „felnőttesebb” énjét célozni a beszélgetésekkel. A kompromisszumokat már egy kisiskolás is megértheti, és ha a szülők taktikusak, látványosan változhat a gyermek kommunikációja. Nem nagy dolgokra gondolok. Pl. Hétvégén este, ha szeretne tovább fennmaradni, kössenek egyezséget. Meg lehet neki mondani, hogy ő már elég nagy ahhoz és megbíznak benne, ezért beszéljék meg, meddig lehet fennmaradni. Közös egyezkedés után bizonyos kérdésekben már a szülők is engedhetnek. Ha ezt sikerül jól kommunikálni, a gyerek érezheti a szülői bizalmat és bizonyíthat.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

További cikkek a témában:

A kisiskoláskor pszichológiája

Zsebpénz: Adjunk vagy ne adjunk?

kép:

Rita kamasz gyermeke lázadásai miatt keresett meg. A beszélgetés során körvonalazódott, hogy Ricsi fiuk születése óta együtt élnek férje szüleivel, akik minden lehetséges helyzetben szeretnének „besegíteni”, de mindig konfliktus a vége. Nem akar veszekedni, ezért a férjén keresztül próbál velük kommunikálni. Így a házastársak között is egyre több a nézeteltérés. A vita tárgya: a kamasz fiú lázadása!

Ebben a cikkemben az együttélés szabályairól és a határokról lesz szó.

A példaként bemutatott családi történet szereplői és a cselekmény kitaláltak. Az eset a lélektani folyamatokat kívánja szemléltetni.

Ritáék fiatal házasként anyagi okokból kifolyólag férje szüleihez költöztek. A nagy családi házban a második szinten önálló lakrészt tudtak kialakítani maguknak. Később itt született gyermekük, Ricsi is. A kisbaba körüli teendőkben rengeteg segítséget kaptak az apa szüleitől. Akkoriban kiegyensúlyozott viszony volt köztük, ezért úgy döntöttek, hogy félretett pénzükből inkább a nagy házat újítják fel. 3 évesen Ricsi óvodás lett, és Rita is visszament dolgozni. Jól jött a nagyszülői segítség, ha beteg volt a gyermek, ha túlóra miatt érte kellett menni vagy a szülőknek más dolga volt.

Ricsike szeretett a nagyszülőkkel lenni, mert egyetlen unokaként mindent megkapott tőlük. A probléma ekkor kezdte igazán felütni a fejét, hiszen ami otthon szabály volt, azt a nagyszülők nem mindig tartották be. Náluk lehetett csokit enni vacsora előtt vagy a televízió előtt ebédelni. Rita sokszor beszélgetett anyósával gyermeknevelési elveiről. Próbálta őket meggyőzni, miért nem tartja helyesnek pl. az édességevést, és ideig-óráig ez működött is. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy titokban kap csokit a kisfiú, csak a lelkére kötik, hogy ezt nem mondhatja el a szüleinek. Ez már komoly feszültség forrása lett, és Rita úgy döntött, megmondja a férjének, hogy beszéljen a szüleivel. János ugyan nem tartotta olyan fontosnak a kérdést, de próbált hatni édesanyjára, a béke kedvéért. Sajnos mire Ricsi iskolába került a problémák olyan mértékben fokozódtak, hogy már csak a kisfiú volt az, aki mindenkivel jóban volt. Mint egyfajta közvetítő próbált lavírozni szülei és nagyszülei között. A kamaszkorba érve azonban komoly lázadásba kezdett, és a hirtelen észbekapó családtagok egyszerre próbálták megoldani a helyzetet, amikor először lógott az iskolából.

A példából jól látható, milyen kommunikációs problémákhoz vezethet a határok összemosódása, hiánya vagy túlzott merevsége. Anélkül, hogy a példa esetet tovább boncolgatnánk, gondoljunk bele, hogy ezek a nehézségek mindenki életében előfordulhatnak. Nemcsak a generációk között, hanem házastársi vagy baráti kapcsolatokban is.

Ha több generáció együttéléséről van szó, még inkább fontos a nukleáris vagy más néven magcsaládok pozícióját, határait definiálni. Ez nemcsak a nagyszülőkre, hanem a gyerekekre is vonatkozik, hiszen abból is fakadhat konfliktus, ha akaratuk ellenére túlzott szerepet kapnak a nagyszülők a gyereknevelésben.

Határtartás a hétköznapokban

Minden családra érvényes biztos megoldás nincs a problémára, de néhány alapelvet érdemes átgondolni.

• Amikor (bármilyen okból kifolyólag) úgy dönt egy család, hogy több generáció él majd együtt, már a kezdetekben szerencsés végiggondolni, milyen szabályokat alakítsanak ki. Anyagi és más jellegű feladatokban is egyezséget kell kötni, mert sokszor az apróságnak tűnő dolgokon tör ki a konfliktus. Pl. ki vigye ki a szemetet, kinek a feladata a kert rendben tartása vagy hogyan osztozzanak a közös költségen. Ezeket már a legelején jó tisztázni.
• Ugyanígy fontos, hogy a másik segítségének igénybe vétele ne egy automatizmus legyen a családban. Az unokákra való vigyázás vagy a hétvégi főzés is megbeszélés tárgya. A nagymama sem érhet rá mindig.
• Az élettér felosztása már az első lépésben szükséges feladat. Ha egy közös háztartásban több generáció él, akkor is érvényes az a megállapítás, hogy mindenkinek megvan a saját területe. A közös ház még nem jogosít fel a hívatlan átjárásra.
• Érthető módon kritikus pont lehet az anyagiak tisztázása. Többen mesélték már, hogy eleinte a nagyszülők nem hagyták, hogy a fiatalok belefizessenek a rezsibe, azonban az idő múlásával kiderült, mégis sok vitának ez az alapja. A háztartásban használatos közös tárgyak és költségek fizetését érdemes tételesen vezetni. Ez elsőre ugyan bizalmatlanságnak tűnhet, de a hosszú távú együttélés céljából nagy segítség.

Ezek a praktikus szabályok segítenek kézzelfoghatóbb határokat teremteni, melyek az érzelmi kérdések tisztázását is segítik. Mindezeken túl ugyanis a legtöbben az együttélést abból a szempontból látják problémásnak, hogy a családtagok indokolatlanul vagy jogosan, de beleszólnak egymás életébe.

Ha tetszik a blog, lájkolják a Facebookon!

kép:zarealestate.com

kép:thefludyers.co.uk   

Gyereknek lenni nehéz. Körülöttük mindenki nagy, mindenki jobban tudja és meg akarja mondani mit szabad és mit nem. Ezért a gyerekek ellentmondanak. Minden életkorban ellentmondanak. Néha erősebben, néha alig észrevehetően. Amit a felnőttek rosszul viselnek. A legtöbbször emlegetett téma egy gyermekpszichológiai konzultáción a hiszti kezelése.

Ha röviden meg kéne fogalmaznom, milyen dilemmák foglalkoztatják a szülőket, amikor hisztizik a gyerek, röviden azt mondanám, hogy határkérdések. Meddig normális, honnantól problémás a hisztiző gyerek? Mennyire legyenek szigorúak? Mivel büntessék? Hogyan lehet a legeredményesebben leállítani? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, de sajnos a tökéletes megoldásra még nem jöttünk rá. Azt azonban meg lehet fogalmazni, milyen irányba gondolkozzon az ember, ha a hisztivel áll szemben.

Hiszti: Miért?

A hiszikérdés azzal kezdődik, ki mit nevez hisztinek. Egyes családokban a legkisebb ellenállás is hisztinek minősül, míg másokat nem zavar, ha a gyerek üvöltve földhöz vágja magát a kertben. Ezért nem szerencsés általánosságban használni a hiszti szót a gyermek akaratának megnyilvánulására. Sok esetben már az könnyebbség, ha nem aposztrofáljuk hisztinek a viselkedését.

A gyermeki ellenállással minden életkorban találkozunk, de a fejlődéslélektan külön megemlít két nagy korszakot, amikor a legtöbb gyermekre különösen jellemző a dacos viselkedés. Ez a 2 éves kor körüli dackorszak és a serdülőkor. Mindkét életkorra jellemző, hogy nagy fejlődési szakaszok átmeneti állapota. A csecsemőből gyermek, a gyermekből felnőtt lesz. Két énállapot küzdelme ez. A kisgyermek épp felfedezi a világot, de még kevés hozzá az eszköztára, nem tudja úgy kifejezni magát. A kamasz pedig gyermeki eszköztárral küzd, hogy végre felnőttként tekintsenek rá. Fontos tehát végiggondolni, milyen életszakaszban van most a gyermek.

A témával 2014.11.14-én foglalkoztunk az M1 Ridikül című műsorában.

Az adást az alábbi linken lehet megnézni. >>>>> (2014.11.14. 23:15-ös feltöltés)

A Ridikül Magazin cikke itt olvasható.

Határkérdések

A két markáns „hisztikorszakon” kívül is állandó téma a gyermeki ellentmondás. Egy stabilan kötődő, érzelmi biztonságban élő gyermek bátran feszegeti a határait, lázad. Talán az egyik legnagyobb dilemmája a nevelésnek, milyen korlátokat szabjunk akaratának.

Ebben a kérdésben nagyon megoszlanak a vélemények. Vannak nevelési irányzatok, melyek szigorú szabályrendszerben látják a gyermeknevelést, míg mások a liberalizmus zászlója alatt szinte egyáltalán nem szabnak korlátokat.

Rugalmas aranyközépút: mondja a pszichológia. A gyerekeknek ugyanis kellenek a korlátok. Minél kisebb, annál kiszámíthatóbb számára a világ, ha van ritmusa az életnek. Napirendre, keretekre, általános erkölcsi és morális nevelésre minden kisgyereknek szüksége van. Általános tévhit az, hogy szigorú a szülő, ha este időben ágyba parancsolja a gyereket, vagy nem engedi a korlátlan televíziózást, és nem vesz fölösleges játékokat a gyereknek. Sokan túlságosan felnőtt szemmel tekintenek ilyenkor a gyermekre, és magukból indulnak ki. Ha nekem nem esik jól, amikor beleszólnak a lefekvési szokásaimba, biztos a gyerekemnek sem jó. Pedig a kisgyermek bizonytalanná válik, ha túl nagy beleszólása van a dolgokba vagy kiszámíthatatlan az őt körülvevő rendszer. Nagyon sok szülő ilyenkor értetlenkedve fordul szakemberhez: „Nálunk mindent szabad a gyereknek, mindent megkap, de mégis hisztizik! Miért?” A hiszti ilyenkor nem a birtoklásról szól, hanem a helyzetből fakad. Ösztönszerűen a felszínre tör az akarata, és ha nem tanulja meg ezt kezelni, eluralkodnak rajta az indulatok. Az indulatokat viszont könnyebb úgy uralni, ha egyértelmű keretei vannak, mi a helyes és mi a helytelen viselkedés. Egészen kisgyermekkorban tisztázható, mit nem engedünk meg neki. Nem szabad rugdosni, káromkodni, kiabálni, verekedni. Amikor ezt csinálja, leállítjuk. Ha következetes a szülő, később erre hivatkozva hitelesen fegyelmezheti a gyereket. „Kicsiként sem verekedhettél, most sem szabad!” Nem kell túlmagyarázni. Így a gyerek is eredményesebben tudja kezelni indulatait.

Sokszor úgy érzem, leginkább bátorításra és megerősítésre van szüksége a szülőnek. Attól nem sérül a gyerek, ha reális kereteket és korlátokat szabnak neki. Minden családban van egy elfogadható normája a viselkedésnek, az együttélésnek megvannak a szabályai. Ehhez a rendszerhez a gyermeknek is igazodnia kell.

Azt szoktam mondani, hogy a korlátok kialakításával tulajdonképpen az életre neveljük a gyereket.

Végül, de nem utolsó sorban álljon itt egy „tuti trükk” a hiszti kezelésére: Figyelemelterelés! J

A tapasztalatok azt mutatják, ez a legtöbb családban működik.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!

Cikkek a témában:

Miért agresszív a gyerek?

Hogyan kezeljem a dackorszakot?

Csak egy pofon?!

A képet köszönöm Bagó Lajosnak! 

A Gyermekpszichológus blog idén először benevezett a Goldenblog versenyre!

Egy szavazattal itt lehet támogatni. A kategória a GYEREK!

KLIKK a szavazáshoz >>>>>>>>