Múltkor egy kétségbeesett szülő azzal keresett meg, hogy négy éves kislánya a nagypapa halála óta teljesen „megzavarodott” és bizarr dolgokat mond, pl. most már szerinte ki kéne ásni a nagypapit és hazavinni. Magamban jókat tudok derülni a cserfes négyévesek „meglátásain” és igyekeztem az anyukát megnyugtatni, hogy a kislány nem „bolond”.

Egyvalamit szögezzünk le: Az örök élet szérumát még nem találták fel. A halál ugyanúgy életünk része mint a születés. Éppen ezért bármennyire nehezünkre esik erről a témáról is beszélnünk kell gyermekünkkel. Ideális esetben természestes a halálról való kommunikáció, de a nyugati keresztény kultúrában valahogy tabutémává vált. Félünk a haláltól és nem szeretjük az ezzel kapcsolatos kérdéseket bolygatni, ellentétben mondjuk egy buddhista szerzetessel, aki sokkal könnyebben képes elengedni a szeretett személyt. Más kultúrákban az ún. patológiás gyász jelensége is ritka, és az embereket kevésbé frusztrálja az elmúlás ténye.

Mivel mi felnőttek is nehezen tudunk mit kezdeni a halál gondolatával, nem meglepő, hogyha gyermekünkkel kell beszélni róla, még inkább elfog a szorongás. Hogyan mondhatjuk meg neki, ha meghalt egy általa szeretett személy? Titkoljam? Találjak ki valami hazugságot, hogy csak elutazott? Nehéz kérdések ezek. Talán először a szülőnek önmagának kéne rendbe tenni gondolatait az őket ért veszteséggel kapcsolatban. A gyerek úgyis megérzi, ha baj van. A legrosszabb, amit tehetünk, ha titkoljuk vagy hazudunk neki. A titok a legnyomasztóbb és legrombolóbb dolog az életében.

Ha beszélhetünk „ideális gyászfolyamatról”, akkor az az alábbiak szerint alakul egy gyermeknél. Először is nincsenek titkok az elhunyt személy halálával és annak okaival kapcsolatban. Nehezebb feldolgozni a veszteséget, ha az hirtelen vagy valamilyen erőszakkal, brutalitással következett be. Ha nem is a legnagyobb részletességgel, de ilyen helyzetekben is el kell mondani a kicsinek mi történt. Legjobb, ha ő is érezheti, nincs egyedül a fájdalmával, a család többi tagja is osztozik benne. A következő kérdés általában a temetésel kapcsolatos. Részt vegyen-e rajta vagy sem? Sokan azt gondolják, a temetés nem gyereknek való, sőt beszéltem már olyan huszonévessel is, aki életében nem volt még. A pszichológia álláspontja szerint az egészséges gyász része a temetésen való részvétel. Ha jobban belegondol, nem véletlenül alakultak ki rituálék az élet fontos eseményei körül. Ezek segítenek megérteni, feldolgozni a történteket. Persze azt nem gondolom, hogy egy kisgyereknek a nyitott koporsó mellett kell állni, de magán a szertartáson jobb ha jelen van.

Mielőtt bárki megkérdezné, természetesen a halál kérdésének megközeítésében fontos a gyermek életkora. A csecsemők is érzékelik a fájdalmat, illetve a nagyon közeli hozzátartozó elveztését, de ők leginkább a szülők érzésein keresztül. Az anya szomorúságát kisbabája is érzékeli, és emiatt egy percig ne legyen senkinek lelkiismeret furdalása! A gyászfolyamatnak ez egy természetes része, idővel enyhül a fájdalom, és ezt majd a kicsi is érzi. Kisgyermekkorban a gyerekek világképe, mint a bevezetőben a négy éves kislányé, eléggé meseszerű. Általában maguk a szülők is ilyen köntösbe burkolják a témát, így könnyen előfordulhat, hogy a kicsi az “angyalokkal társalog”, de ez még közel sem tekinthető patológiásnak. A halálról való reális gondolkodás 8 éves kor körül jelenik meg. Ekkor a gyermekek már többet kérdeznek, szeretnék jobban megérteni a helyzetet. Később serdülőkorban pedig már felnőttként kell a kérdéshez hozzáállnunk. Természetesen (minden életkorban) a gyászfolyamat a gyermekeknél is végbemegy, így az elején őket is sokként éri a hír, sokat szomorkodnak, nem akarják elhinni a történteket, haragszanak a világra majd végül belenyugszanak. Így van ez rendjén. Patológiás gyászról akkor beszélhetünk, ha egy év után sem képes valaki elfogadni, feldolgozni szerette halálát. Ilyen esetben érdemes szakemer segítségét kérni.

Végezetül még egy nagyon fontos gondolatot szeretnék megosztani Önökkel. Szülőként sokan azt hiszik, nekik nem szabad gyermekük előtt kifejezni szomorúságukat, főleg nem sírhatnak, hiszen mi lesz akkor a szülői tekintéllyel, nekik erősnek kell maradni. Azt nem mondom, hogy nincs ebben igazság, a szülő tényleg egyfajta védőbástya gyermeke számára, de a gyászt mégis jobban enyhíti, ha az ember megoszthatja szeretteivel a fájdalmat. A kicsinek így nem kell szomorúságát elfojtania, nem érzi majd egyedül magát bánatában. Emlékszem néhány éves koromban, mikor az anyám nagyanyja meghalt, ott sírtunk együtt az ágyon. Én utólag erre úgy emlékszem, nagyon sajnáltam anyámat. De ez inkább közelebb hozott hozzá.

Ha tetszik a blog, lájkolja a Facebookon!