Gyász gyermekszemmel

Kivételesen két idezetet szeretnék most az olvasókkal megosztani a gyerekek gyászáról. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam.

 angel-2847809_1920.jpg

 

 

Ranschburg Jenő: Gyász

Az oviban ma szömyű rossz vagyok.
Verekszem és felrúgtam Zsolti várát,
a tányérban is mindent otthagyok,
s hiába szólnak: én látom a kárát,
az óvodában mégis rossz vagyok.

Anyu azt mondja, hogy ma reggel elment
a nagypapám, és messze-messze jár,
de látom, közben egy könnycseppet elkent
si tudom, hogy úgyis minden veszve már.
Anyu szerint a nagypapám ma elment...

Becsapnak mind, meghalt a nagyapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rámszólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsapnak mind, meghalt a nagypapám...

Elmondom neki, majd ha visszajön!

 

 

Ami a gyászt illeti: nem baj, ha a gyerek előtt sírunk, ölünkbe véve őt, simogatva, vigasztalva, bevonva a bánatunkba – akár el is mondva, hogy ezeket a változásokat nehéz elviselni. És nem baj, ha a gyerek is vigasztalanul zokog, különösen, amikor látja, hogy a szülő vagy a nagyszülő is sír. Miért mondom ezt? Részben azért, mert ez az őszinte, ez a természetes, ez a kongruens, a hiteles magatartás. Azt mutatom kifelé, amit érzek és gondolok, és ez az egység a szülő lelki élete és magatartása között a gyereket hatalmas módon megnyugtatja, biztonságot ad neki – és ami ebből következik: a közösen átélt szenvedések erősítenek, összekovácsolnak. Másrészt pedig azért nem baj, mert a gyerek zokogása azt jelzi: ő is megengedi magának, hogy kinyilvánítsa szabadon belső állapotait, most, a jelenben – és így megkönnyebbüljön.”
(Vekerdy Tamás)